Ez is egy olyan könyv, amit már nagyon régóta szeretnék elolvasni. Most megtettem, és nem okozott csalódást, sőt: az egyik idei kedvencem lett.

A regény főszereplője és narrátora a kiskamasz Mohamed, becenevén Momo: egy árva fiú, aki Párizs egyik szegénynegyedében él nevelőanyjával, Rosa mamával. Származásáról semmit nem tud, azon kívül, hogy algír gyökerei vannak, és édesanyja prostituált volt. Ő adta be annak idején a „bömböldébe”, azaz örömlányok gyerekeinek fenntartott gyermek-megőrzőbe – aztán sosem ment érte többé. Rosa mama holokauszt-túlélő és szintén egykori prostituált, aki az ősi mesterségből kiöregedve lett gyerek-felvigyázó. A történet kettejük különleges kapcsolatáról szól: Momo ugyanis hamarosan az idős, beteg, paranoiás és egyre szenilisebbé váló asszony egyetlen támasza lesz.

Magvető, 1977

A cselekmény így összefoglalva lehangolónak tűnik, pedig az Előttem az élet az egyik legfelemelőbb könyv, amit az utóbbi időben olvastam. Szereplői a középosztálybeli olvasó szemében lecsúszott, kétes figuráknak tűnhetnek: külvárosi fekete, arab, zsidó bevándorlók, piti bűnözők, prostituáltak, stricik, transzvesztiták. Ám Momo szemüvegén keresztül nézve ők mind teljesen átlagos emberek, sőt, többek annál: egy furcsa, szerteágazó család tagjai. Segítőkészek, sokan egyenesen aranyszívűek, és összetartanak, ha baj van.

A regény narrációja egy kicsit a Zabhegyezőére emlékeztetett: Momo is szlengben beszél, sok fanyar humorral. Beszédmódja a legkevésbé sem „politikailag korrekt”: mindent a nevén nevez, de a kurva, a néger vagy a buzimaca az ő szóárában nem pejoratív kifejezések, hanem egész egyszerűen szavak, mindenféle előjel nélkül. Momo, bár rövid élete alatt több mindent megélt, mint a legtöbb ember, teljesen ártatlan és tiszta szívű, és egy ilyen romlatlan – de azért nem naiv – nézőpontból figyelni az eseményeket már önmagában nagyon pozitív élmény. Rosa mama és Momo szeretetkapcsolata pedig olyan szépen, egyezrűn és sallang-mentesen van ábrázolva, hogy a könyvet végig olvasva azt érezzük: a világ talán mégsem érett meg a pusztulásra.

A regény egyébként 1975-ben megkapta a Goncourt-díjat. Csak évekkel később derült ki, hogy az Émile Ajar álnév mögött valójában Romain Gary író rejtőzik. Tőle még nem olvastam semmit, de ezek után biztosan fogok: a Lady L már fel is került a listámra.

A Sophia Loren főszereplésével készült Netflix-filmváltozatot egyébként még nem sikerült megnéznem, de nagyon érdekesnek tűnik: már az előzetesből látszik, hogy eléggé eltértek a könyvtől. Ha valaki látta közületek, megköszönném, ha pár szóban leírná a véleményét. �

Értékelésem: 10/10