Ezt a könyvet sikerült egy olyan októberi hétvégén befejeznem, amikor az egész családunk lerobbant egy hányós vírus miatt. Felváltva tartottam két kis arcocska elé a lavórt, ágyneműt mostam, padlót fertűtlenítettem, nyolc orvosi cikket olvastam végig a témában – noha évente háromszor átmegyünk ezen, és már semmi újat nem tudtak mondani - és mégis betegre aggódtam magam. Vajon mindent jól csinálok-e, el tudjuk –e kerülni az ügyeletet, a kórházat, az infúziót, a kiszáradást? Innen nézve az, hogy a Soha, soha, soha narrátora nem akar gyereket, nem csak érthetőnek, hanem az egyetlen ésszerű döntésnek látszott, amit értelmes ember valaha hozhat. Aztán egy végtelennek tűnő éber éjszaka után eljött a reggel. A tünetek csillapodtak, úgy tűnt, túl vagyunk mindenen. Lesétáltam a szemeteszsákkal a ház előtti kukához. Odakint minden csendes és nyugodt volt, sütött a langyos őszi nap, csicseregtek a madarak. Egy percre megálltam, hogy csak hallgassam őket, és beszívjam a nedves avar illatát. Ott, a tömbház előtt, kócosan, pizsamában, kukászsákkal a kezemben semmihez sem hasonlítható boldogságot éreztem. Egyszerűen csak örültem az egészségnek, az életnek, az életnek, amire mindig is vágytam, az életnek, ami minden nehézségével együtt számomra éppen azzal a két kis emberrel teljes, akik két emelettel feljebb vártak rám. Aztán arra gondoltam: bárkit, aki máshogy, másban találja meg ezt a teljességet, puszta kegyetlenség arra kényszeríteni, hogy szülő legyen – de akár még csak felelősségre vonni, vagy megkérdőjelezni a döntését is az. A tény, hogy a huszonegyedik században ezt még mindig magyarázni kell, hogy a tudatos gyermektelenség “megosztó kérdésnek” számít, újra és újra megdöbbent.
