F. Scott Fitzgerald: Az éj szelíd trónján
Miért nem tetszik valakinek egy könyv? Három esetet tudok elképzelni. Az egyik, hogy a szöveg színvonala nem felel meg az olvasó elvárásainak, magyarul nem olyan jó. A második, hogy az olvasó színvonala nem felel meg a szöveg elvárásainak – nem elég nyitott, érett, vagy egyszerűen nem rendelkezik elegendő információval ahhoz, hogy képes legyen befogadni és élvezni azt. A harmadik eset, amikor jó a szöveg, az olvasóval sincs gond, csak valahogy nem passzolnak össze. Őszintén szólva nem tudom teljes bizonyossággal eldöntetni, hogy az Éj szelíd trónján és én melyik kategóriába tartozunk... De talán az utolsóba.
Európa, 1972.
Harmadszor futottam neki ennek a regénynek, és most végre átküzdöttem magam rajta, mert nagyon nem szeretek félbehagyni könyvet – pláne olyat, amit A Nagy Gatsby írója írt, ami viszont az egyik kedvencem. Összességében véve nem bántam meg, hogy végigolvastam, de bizony voltak pillanatok, amikor számoltam a hátralévő oldalakat…
Pedig maga a történet alapjában véve nagyon is kedvemre való: adott egy szép reményű és nem utolsósorban rendkívül jóképű fiatal amerikai pszichiáter, Dr. Dick Diver, aki egy svájci idegklinikán beleszeret az egyik páciensébe. Nicole Warren gyönyörű fiatal lány, aki anyja halála után egészségtelenül közel került édesapjához, és ez a trauma tette skizofrénné. Dick vállalja, hogy feleségül veszi Nicole-t, s így férje, orvosa és örök támasza lesz. Ez már önmagában sem vetít előre túl rózsás jövőképet… Pedig a fiatal pár kapcsolatát végül nem is annyira Nicole állapota teszi tönkre, mint inkább a hozománya: az az elképzelhetetlenül sok pénz, mely biztosítja Dicknek, hogy ne kelljen dolgoznia, legfeljebb szórakozásból, egyébként pedig élhesse a két világháború közt Európában utazgató amerikaiak léha életét. Mely az alkoholizmus, a szeretők és a teljes céltalanság meredek lejtőin megállíthatatlanul száguld a végső romlás felé.
Diverék története kifejezetten tetszett – viszont Fitzgerald nem csak velük foglalkozik, hanem legalább ennyi időt szán barátaik és ismerőseik bemutatására. Akik egyébként szintén a kor jellegzetes figurái, de számomra valahogy egytől egyig ellenszenvesek és teljesen érdektelenek voltak. És mivel a történetük nem kötött le, volt időm dühöngeni egy csomó minden miatt, amiket egyébként nem igazán lehetne számon kérni egy harmincas évekbeli regényen (pláne annak szereplőin): szexizmus, rasszizmus, homofóbia… Ráadásul a szöveg tele van homályos értelmű, modoros mondatokkal is, melyek valószínűleg leginkább fordítási hibák, mindenesetre nagyon idegesítettek. Egy példa. „Violet McKisco, akinek csinosságát mintha bőrének felületére szivattyúzták volna fel, úgyhogy többé nem küszködött, hogy a maga számára is érzékelhetővé tegye homályos pozícióját: olyan törtető felesége, aki a célba még nem törtetett be.”
Úgyhogy sajnos az Éj szelíd trónján a fantasztikusan szép címe ellenére sem lett szerelem. De hát, néha ilyen is kell.
Értékelésem: 8/10
