Milyen volt sok-sok év után újraolvasni kamaszkorom egyik kedvenc könyvét, az idén 70 éves Zabhegyezőt? Mit jelentett nekem ez a regény régen, és mit jelent most? Mit gondolok a kétféle magyar fordításról, illetve az eredeti angol nyelvű szövegről? Ebben a bejegyzésben ezekre a kérdésekre szeretnék válaszolni.

Európa, 2015

Mikor kitaláltam, hogy kronologikus sorrendben (újra) elolvasom J.D. Salinger teljes életművét, bevallom, volt bennem egy kis félelem, méghozzá éppen a Zabhegyező miatt. Annak idején iszonyatosan fontos volt nekem ez a szöveg. Olyannyira fontos, hogy a mai napig, valahányszor olvasok vagy hallok róla egy negatív véleményt, mondjuk, hogy „túlértékelt”, vagy „nem is értem mit esznek rajta”, úgy érzem, mintha valamelyik nagyon kedves családtagomat sértegetnék, és képes vagyok egy időre meg is haragudni az illetőre. Pedig egy elég megosztó regényről van szó, és felnőttként nagyjából már érteni is vélem, miért az. Mindenesetre nagyon féltem attól, hogy újraolvasva már én sem fogom annyira jónak találni, és ezzel egy kicsit elveszítem a múltam egy nagyon fontos darabját. Hogy végső soron átállok a Holden Caulfieldok oldaláról a karót nyelt felnőttekére. Aztán úgy döntöttem, mégis belevágok.

Számomra ez a regény egyértelműen a tinédzserkori gyászfeldolgozás nehézségeiről szól. Holden kívülálállásának a legfőbb oka ugyanis, hogy képtelen elfogadni a testvére, Allie elvesztését, aki leukémiában halt meg mindössze tizenhárom éves korában. Velem valami kísértetiesen hasonló történt éppen abban az évben, amikor először olvastam ezt a könyvet. Kamasznak lenni, és szembesülni a világ kiábrándító dolgaival egyébként is borzasztóan nehéz, de ha közben még hiperérzéeókeny is vagy, mert idő előtt elvesztettél valakit, akit nagyon szeretettél, akkor minden hatványozottan bonyolulttá válik. Emlékszem, akkoriban teljes extázisban olvastam a szöveget, mert úgy éreztem, valaki pontosan fogalmazza meg, amit én is érzek.

Most, közel harmincévesen természetesen egy kicsit már más, érettebb szemszögből néztem a történetet. És az az érdekes, hogy sokkal, sokkal lehangolóbbnak és szomorúbbnak találtam, mint annak idején. Kevésbé nyűgözött le Holden antihős személyisége, inkább egy szomorú kamasznak láttam, aki a történet elején még egyfolytában ironizál, de aztán egyre mélyebbre süllyed a depresszióba. Egészen megrázó élmény volt ezt végigkísérni.  Már nem éreztem vigaszt, amiért valaki ugyanazon megy át, amin én – inkább csak a döbbenetet, amikor ráismersz, milyen sötét helyeken is jártál egykor.

Bevallom, nem tudnám megmondani, hogy a Zabhegyező akkor most jó regény-e, vagy sem. Túlságosan is érintett vagyok, túl közel van hozzám a szöveg ahhoz, hogy erre rálássak – mint ahogy a szüleinket, rokonainkat, gyerekeinket sem tudjuk teljesen objektíven megítélni. El tudom képzelni, hogy azoknak, akik nem éltek át semmi hasonlót, és még csak nem is különösebben érzékeny típusok, bosszantó és monoton lehet Holden lehangoltsága. Nekem viszont ez a szöveg nagyon sokat adott, mai fejjel is.  Bár a történet egészét elkerülhetetlenül is más szemmel néztem, az utolsó sorok ugyanolyan katarktikus és vigasztaló hatással voltak rám, mint annak idején.

Amiről viszont már sokkal határozottabban tudok nyilatkozni, az a kétféle magyar fordítás kérdése. Ezúttal ugyanis eredeti nyelven, angolul olvastam a szöveget, és közben direkt igyekeztem összehasonlítani a Zabhegyezőt (vagyis Gyepes Judit 1964-es fordítását) és Barna Imre 2015-ös Rozsban a fogóját. Az a nagy helyzet, hogy én teljes mellszélességgel régi fordítás-pári vagyok. Annak idején nagyon vártam, hogy megjelenjen Barna Imre-változata, de végül nagy csalódást okozott, nem is bírtam elolvasni. Egy ideig azt hittem, hogy talán csak konzervatív vagyok, megszoktam a régi szöveget, és emiatt nem tetszik az új, de most, hogy mindkettőt összevetettem az eredetivel, nyugodt szívvel kijelenthetem: nem erről van szó. Lehet, hogy egyes mondatokban Barna Imre pontosabb vagy éppen modernebb, de a szöveg hangulatát, flow-ját, stílusértékét egyáltalán nem adja vissza. (Egyébként szerintem a tükörfordítású cím is elég bénán hangzik.) Meg komolyan, ki az a magára valamit is adó 16 éves, aki „isi”-nek hívja az iskolát? Szerintem nincs és nem is volt ilyen, se az ötvenes években, sem manapság. (Egyébként a vs.hu-n megjelent ebben a témában egy tök jó cikk, aminek minden szavával egyetértek...) Persze aki teheti, olvassa el a regényt eredetiben (nem nehéz szöveg, csak a régi szlenget kell megszokni), a többieknek viszont csakis Gyepes Judit fordítását ajánlom. De tényleg.