A Ferrante kedvencei kihívás soron következő olvasmányaként Elfride Jelinek A zongoratanárnőjét olvastam el. Nyugodt szívvel kijelenthetem: az utóbbi időben egy könyv sem akadt, ami annyira megviselt volna, mint ez.

Gimnazista koromban volt egy kattanásom, hogy én bizony Nobel-díjas írónőket akarok olvasni. Ekkor rágtam át magam néhány Doris Lessing regényen, és ekkor találkoztam először Jelinekkel is. A Kéjt olvastam el tőle, és – a cím ellenére – nem sok élvezetet találtam benne. Kíváncsi voltam, hogy most, majdnem 15 évvel és sok-sok olvasmánnyal később mennyiben tudok közelebb kerülni az írónő stílusához, mennyire lesz más véleményem erről a könyvről. Nos… Elég vegyesek az érzéseim.

Az alaptörténet nagyon érdekes. Adott egy harmincas évei végén járó bécsi zongoratanárnő, Erika Kohut. Erikát az anyja zseninek nevelte: mindent feltett arra, hogy a lányából híres zongorista legyen, ám Erikának végül nem sikerült beváltani a hozzá fűzött vérmes reményeket, és csak a biztos, ám középszerű zeneakadémiai tanárságig vitte. Az anyagi függetlenség dacára Erika közel negyven évesen még mindig az anyjával él, tőle függ testileg-lelkileg. A kedves mama tesz róla, hogy Erikán ne kelljen osztoznia senkivel, pláne ne egy udvarlóval: minden percét ellenőrzi, beosztja, és ha ennek ellenére mégis akadna jelentkező, hát könyörtelenül elmarja mellőle. Anya és lánya zárt egységet alkot, mintha még mindig egy testen osztoznának, nincs köztük hely egy harmadik személynek. Együtt kirándulnak, tévéznek, sőt, együtt is alszanak. Erika még egy ruhát sem vásárolhat magának a mama beleegyezése nélkül, hiszen minden fillért félre kell tenni, hogy egy napon majd saját házba költözhessenek. Együtt. Hiszen máshogy nem is lehetne.

Persze a gyerekkor óta elfojtott vágyak nem szűnnek meg, csak végzetesen torzulnak. Erika, ha néha kiszabadul a mama felügyelete alól, bizarr szokásoknak hódol: éjszaka kilopózik, hogy szeretkező párokat lessen a Paternél, vagy éppen szado-mazo filmeket néz meg a rossz hírű külvárosi mozikban. Anyja iránt érzett - szintén elfojtott – gyűlöletét pedig a tanítványain vezeti le. Ám egy napon egyikük, a jóképű, szőke egyetemista, Walter Klemmer udvarolni kezd Erikának. A nő már-már elhiszi, hogy végre akad valaki, akivel kiélheti vágyait, és csak későn veszi észre, hogy Klemmer túlságosan is megfelel az eszményképének: olyasvalaki, aki ugyanúgy bántani és uralni akarja, mint az anyja…

A regénynek a témája is elég megrázó, de nem ezért volt annyira nehéz olvasmány számomra. Sokat gondolkoztam, hogy akkor vajon miért? A stílus zavart? Igen, kicsit: Jelinek stílusa nagyon lírai és emelkedett, amit én nem annyira kedvelek – de mivel a pátosz itt teljesen szándékos, sőt sok esetben egyenesen humor-forrás, azt hiszem, nem ez volt az igazi gond. Inkább talán a narrátor viszonya a főhőséhez, az a rettenetes, távolságtartó gúnyos részvétlenség, ahogy a narrátor Erikát bemutatja. Mivel az elbeszélő nem szereti, nem szánja a hőseit, olvasóként is elég nehéz kötődni hozzájuk, komolyan érdeklődni a sorsuk iránt. Az is nagyon zavart, hogy bár lélektani regényről van szó, a három főszereplő közül egyről, Klemmerről, nem tudunk meg szinte semmit. Az világos, hogy Erika miért lett szörnyeteg, na de ő? Nem derül ki.

Nagyon nehezen küzdöttem át magam ezen a könyvön, és néhány részlettől eltekintve nem sok örömet találtam benne. Viszont el kell ismernem, hogy az a fajta olvasmány, amin az ember még hetekkel később is rágja magát, ami elgondolkodtatja, ami vele marad. Jó könyv, de rossz élmény. Még emésztem.

Értékelésem: 8/10