Ezt a könyvet azért olvastam el, mert a NIOK (Nincs Időm Olvasni Kihívás) csoportban ez volt a decemberi közös olvasmány. Lehet, hogy egyébként is megakadt volna rajta a szemem, mert nem csak a címe, hanem a borítója is elég klassz, ráadásul így karácsony tájékán sokkal könnyebben elcsábulok egy-egy romantikusabb lektűr iránt, mint általában. Mindenesetre egymásra találtunk, és egyáltalán nem bántam meg.

Eredeti cím: The Guernsey Literary and Potato Peel Pie Society

Park Kiadó, 2018, 372 p,

A regény eredetileg 2008-as, magyarul 2010-ben jelent meg először. Akkoriban nem vert fel nagy port – vagy legalábbis én nem hallottam róla – idén viszont a Netflix filmet készített belőle, ennek örömére pedig a Park kiadó újra kiadta a könyvet filmes borítóval. (Sajnos a film állítólag nem sikerült valami jól, ezért egyelőre nem néztem meg.) A szerző egy Mary Ann Shaffer nevű amerikai hölgy (szerkesztő, könyvtáros, könyvesbolti eladó) aki először próbálkozott saját regény írásával, ám sajnálatos módon még a könyv kiadása előtt megbetegedett, és nem sokkal később meg is halt. A szöveget végül az unokahúga, Annie Barrows fejezte be: Shaffer még megélte a kötet megjelenését, a sikeressé válását azonban már nem. Ez a keserédes keletkezéstörténet nagyon jól kiegészíti a regény történetét, mely szintén egyszerre szomorkás és felemelő.

A fülszöveg:

A Krumplihéjpite Irodalmi Társaság egy levélregény, mely a második világháború utáni Nagy-Brittaniában játszódik. Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem, azt mondanám: bájos. A történet szép és érdekes; bevallom, én szinte semmit nem tudtam sem a Csatorna-szigetekről, sem arról, hogy voltak angol területek, melyeket megszálltak a németek. Guernsey kedves kis üdülő-övezetből lett egy csapásra hadszintér, kemény megpróbáltatások elé állítva az ott élőket. Ám a sok szomorúság mellett a csapásnak pozitív következményei is lettek: egy szerencsés véletlennek köszönhetően megalapult a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság, ahol olyan különböző társadalmi helyzetű emberek köthettek barátságot, akik egyébként szóba sem álltak volna egymással, és olyanok kezdtek Senecát, Charles Lambot vagy éppen Jane Austent olvasni, akik normál esetben sosem vettek volna könyvet a kezükbe. A barátság és a művészet pedig még az éhezéssel és nélkülözéssel teli időszakot is képes megszépíteni. Lehet, hogy ez nem túl forradalmi gondolat, de szeretném azt hinni, hogy igaz.

A regény stílusa olvasmányos és humoros; van néhány megrázó levél – ezek kellenek is, hogy a háborús szál hiteles lehessen – de éppen csak annyi, amennyi még a legérzékenyebb lelkű olvasóknál sem veri ki a biztosítékot.

 A karakterek nagyon szerethetők. A levelekből fokozatosan ismerjük meg személyiségüket és történetüket, kis mozaikokból bontakozik ki előttünk a nagy egész. A főszereplővel, Juliettel együtt mi, olvasók is a Társaság tagjainak leveleiből ismerjük meg a megszállás történetét: egy édesbús, fájdalmas döntésekkel és tiltott szerelemmel teli mesét, melynek középpontjában a Társaság alapítója, egy Elizabeth nevű bátor fiatal nő áll. Julietet annyira magával ragadja ez a történet, hogy Guernsey-re utazik anyagot gyűjteni az új regényéhez – közben észrevétlenül ő maga is a közösség és a cselekmény részévé válik. A levelezéséből az ő történetét is megismerhetjük. (Talán nem árulok el nagy meglepetést, ha elmondom: itt is van szerelmi szál.)

Julietet nagyon szerettem, számomra olyan volt, mintha Lucy Maud Montgomery Anne-jének és a Kisasszonyok Jo Marchának unokatestvére lenne: karakán, szabadszájú, tehetséges, de belül nagyon sebezhető. A többiek is élő és szimpatikus karakterek: a hallgatag Dawsey-t, a kicsit hibbant, de jó lelkű Isolát, az elegáns Ameliát és a többieket is mind-mind könnyű kedvelni. Mondjuk a túl sok szereplő számomra kissé zavaró volt, nyugodtan ki lehetett volna húzni közülük néhányat, és inkább a főszereplőkre koncentrálni. (Itt nem is annyira a Julietnek levelet író szigetlakókra gondolok, az teljesen rendben van, hogy több különböző szemszögből ismerjük meg a megszállás éveit - viszont, hogy ezzel párhuzamosan még a gyakran cserélődő szerkesztőségi dolgozók neveit is meg kell jegyeznünk, számomra kicsit már sok volt.) 

A másik dolog, ami szerintem teljesen felesleges, az az Oscar Wilde-szál. Oké, oké, a maga módján szórakoztató és vicces, viszont igazából semmit nem ad hozzá a cselekményhez, csak  hihetetlenebbé és meseszerűbbé teszi a történetet, ami nem túl jó, mert szerintem minden olvasó szívesen hinné azt, hogy a regényben ábrázolt Guernsey-i közösség a valóságban is létezik, vagy legalábbis létezhet. :) És ha már itt tartunk, még egy valami volt, ami iszonyatosan idegesített: a nem egységes nyelvi stílus. Mivel ’40-es évekbeli emberek gondosan, szinte irodalmi igénnyel megfogalmazott és alapvetően választékos nyelvet használó leveleit olvassuk, számomra a modern szleng-szavak (pl. kaja, pia, cuki, sztori, stb.) rettenetesen kilógtak a szövegkörnyezetből. Nem tudom, hogy ezek az eredeti mű vagy a fordítás hibái, mindenesetre a szövegre ebből a szempontból ráférne egy alapos szerkesztés. Szerencsére ezek az egyenetlenségek főleg a regény elejére voltak jellemzők, később egyre kevésbé, ezért nem tették teljesen élvezhetetlenné a szöveget. (Lehet, hogy szőrszál-hasogatás, de valamiért rettenetesen háklis vagyok az ilyesmire, és képes vagyok teljesen félredobni könyveket az igénytelen megfogalmazás miatt.)

Alapvetően azonban mégis nagyon szerettem ezt a könyvet. Olvasmányos, kedves, kicsit szentimentális, de még éppen nem giccses – pontosan ilyen olvasmányra volt szükségem a karácsonyfa alá. Laza újév-kezdő regénynek is bátran ajánlom bárkinek.