Ted szerint mindenki azzal gyötri magát, hogy helyes irányba terelje a gondolkodását, fejlessze az érzelmi életét, ápolja az emberi kapcsolatait, és igyekezzen elsajátítani a gyermeknevelés tudományát ahelyett, hogy egyszerűen csak összeházasodnának, és felnevelnék a gyerekeiket, mint régen. Meg azt is mondja, hogy azért lettünk ilyen elvontak, mert túl sok időnk és pénzünk van, ő azonban nem hajlandó részt venni ebben a komédiában.

 

Eredeti cím: The Corrections. Európa Kiadó, 2014, 632 p. 

Ez a könyv már nagyon régóta – szerintem legalább három éve – ott van a könyvespolcomon. Az, hogy ilyen sokáig halogattam, valószínűleg összefügg a méretével, ilyen hosszú regényeket ugyanis sokkal jobban szeretek e-bookon olvasni, ez viszont nincs meg elektronikusan. Úgyhogy mindig csak kerülgettem, és azt mondogattam: „majd egyszer”. Ez a „majd egyszer” végül most, az ünnepek alatt jött el – mivel a regény is karácsonykor játszódik, arra gondoltam, hogy jobban nem is időzíthetném. Egy ideje már nagyon szégyelltem, hogy még semmit nem olvastam Franzentől (azon kívül, hogy egyszer nekiálltam a Szabadságnak, de hamar feladtam.) Pedig, amikor néhány éve hallottam beszélni a Könyvfesztiválon, nagyon szimpatikus volt, ráadásul a kedvenc kortárs szerzőm, Háy János is mindig szuperlatívuszokban beszél az írásairól. Egy szó mint száz: már nagyon régóta érett, hogy belevessem magam a Javításokba.

A fülszöveg:

Jonathan Franzen a kortárs amerikai irodalom egyik legnagyobb sztárja és fenegyereke, az író, aki kikosarazta Oprah Winfreyt, amikor az szerette volna meghívni országos nézettségű Könyvklubjába, és aki még képregényekben és a Simpson család egyik epizódjában is szerepel. Ellentmondásos, tőrőlmetszett értelmiségi figura - az a fajta, aki nem húzódik vissza elefántcsonttornyába, hanem érzékenyen reagál korának jelenségeire, és a nagy társadalmi, globális mozgásokat nemcsak elméleti összefüggéseikben látja, de regényíróként beépíti szereplőinek legapróbb rezdüléseibe is. 2001-ben megjelent regénye, a Javítások, Franzen eddigi legsikeresebb és a kritika által is legméltatottabb műve. Akárcsak az Európa Könyvkiadónál korábban megjelent Szabadság, ez is családregény - az amerikai módra szétszóródott, diszfunkcionális Lambert család regénye, amelynek tagjai különféle életstratégiákkal kísérleteznek és élethazugságokkal küszködnek; különféle módszerekkel próbálkoznak életük - és úgy általában a dolgok - megjavítására. A regény egyik középponti szála Enid Lambert küzdelme, hogy - csellel, könyörgéssel vagy zsarolással - elérje, hogy a család még egyszer, utoljára összegyűljön a szülői házban karácsonyozni. Még egyszer, utoljára, mielőtt férje, a Parkinson-kóros Alfred elveszíti kommunikációképessége maradékát. A gyerekek - a nős férfiakhoz és feleségeikhez vonzódó sztárszakács Denise, az előítéletekkel és depresszióval küzdő családapa, Gary és a család fekete báránya, a reménybeli forgatókönyvíró Chip - különféle viszontagságok után végül meg is jelennek a közép-nyugati kisvárosban, St. Jude-ban, hogy a sok hazudozás és menekülés után immár összezárva, egymás szemének tükrében egy-egy pillanatra felvillantsák igazi arcukat.

A könyvhöz fűződő viszonyom eléggé hullámzóan alakult. Tulajdonképpen egyáltalán nem esett jól olvasnom. Teljesen nyomott hangulatba kerültem tőle, és alig vártam, hogy végre befejezzem. Többször is fontolgattam, hogy abbahagyom, de aztán valamiért mindig tovább lapoztam. Bár egyáltalán nem kedveltem a szereplőket, érdekelt a sorsuk alakulása. És valahányszor eljutottam arra szintre, hogy legszívesebben lekevernék nekik egy pofont, az elbeszélő felvillantotta a sebezhető, emberi oldalukat, amitől nagyon megsajnáltam őket. Ehhez hasonlóan a szöveg milyenségét sem tudtam egyértelműen megítélni. Olvasás közben többször is azt a következtetést vontam le, hogy „jó, jó, de ez a könyv mégis csak egy túlértékelt, középszerű maszlag” – de aztán mindig következett egy-egy olyan rész, amitől tátva maradt a szám, és meg kellett hajolnom Franzen zsenialitása előtt. Amikor pedig befejeztem az olvasást, már egyértelműen azzal az érzéssel csuktam össze a könyvet, hogy nagyon jó volt.

Bár az én családom teljesen más, mint Lamberték, időnként mégis magunkra ismertem. A házastársi játszmák, a ki-nem-mondott, halmozódó sérelmek, a szorongások, a frusztrációk, az átörökített komplexusok mind-mind olyan elemek, melyek kisebb-nagyobb mértékben mindannyiunk életében jelen vannak. Így azt hiszem, a Javítások történetének hatása alól senki nem vonhatja ki magát igazán.

Szent Júdás a veszett ügyek védőszentje, és a közép-nyugati St. Jude városában élő Lambert család bizony rá is szorul a segítségére. A családfő, a vasút-mérnök és hobbi-feltaláló Alfred igazi patriarchális zsarnokként éli le az életét, melyet mindig a hagyományos protestáns értékek motiválnak: a tisztesség, a becsület, a kemény munka, a takarékosság, a prüdériába hajló erkölcsiség, a vágyak háttérbe szorítása. Házaséletét is ebben a szellemben alakítja és gyerekeit is így neveli – szigorúan és kevés gyöngédséggel. Bár tulajdonképpen nagyon szereti a családját, sosem képes ezt kimutatni, egészen addig, amíg az időskori betegségei – a Parkinson-kór és a demencia – villanásnyi időkre, majd egyre tartósabban el nem törlik a gátlásait. Ám ekkor már túl késő, számára, legalábbis. Franzen nagyon szépen és plasztikusan ábrázolja az öreg egyre romló fizikai és szellemi állapotát; bár nem érzeleg, sőt, bőven adagolja a fekete humort, mégis, összességében szívszorító élmény olvasni.

Alfred felesége, Enid tipikus vidéki háziasszony, aki mindig mások véleményétől teszi függővé a boldogságát: igazán jól csak akkor érzi magát, amikor a barátnői és a szomszédai irigylik. Márpedig ilyen pillanatokban a sprórolós, karót nyelt Alfred mellett még a férfi egészséges éveiben is alig van része, később, a Parkinsonos, depressziós férjjel az oldalán pedig gyakorlatilag esélye sincs felvágni. Különösen fájó pont számára, hogy a gyerekei sorsának alakulásával sincs megelégedve, és minden fantáziájára és szépítő-készségére szüksége van ahhoz, hogy mégis dicsekedhessen velük.

Enidnek az volt a szokása, hogy ha megérezte, hogy valakinek nem a családja a legkedvesebb témája, csak annál kitartóbban faggatózott. Inkább a halált választotta volna, semhogy bevallja, neki is csalódást okoztak a gyerekei, ezért némi megkönnyebbülést jelentett a számára, ha a mások történeteit hallgathatta a csalódást okozó gyerekeikről – az ocsmány válópereikről, a káros szokásaikról, a meggondolatlan befektetéseikről.

Enidék házassága, ha nem is teljesen boldogtalan, nem valami kielégítő, a gyerekeik pedig fuldokolnak az otthoni légkörben. Így aztán, amikor kiszabadulnak, különböző utakon indulnak el, hogy a saját életükben kijavítsák a szüleik hibáit. Gary egyenesen erre teszi fel az életét: mindent jobban akar csinálni, mint Alfred. Szebb nőt vesz feleségül, nagyobb házat épít, boldogabb gyerekeket próbál nevelni. Az apjával ellentétben „nem viselkedik úgy, mint egy balek” – sőt, még kockázatos befektetésektől sem riad vissza, hogy minél több pénzt keressen és minél nagyobb jólétet biztosítson a családjának. Közben nem is veszi észre, hogy ugyanúgy boldogtalan megkeseredett és magányos, mint az apja – csak ráadásul még a kicsinyességig anyagias is.

Chip vele ellentétben teljesen fellázad a szülői értékek iránt: nem nősül meg, és nem választ magának „rendes, tisztességes” foglalkozást: helyette bölcsészprofesszor lesz, ám egy hallgatónővel folytatott szexuális viszony miatt innen is kirúgják. New Yorkban lézeng, a húga pénzéből él, szegecses bőrruhákban jár és minden idejét egy forgatókönyv megírására fordítja, amiről a szíve mélyén ő is tudja: pocsék.

Denise, a kis kedvenc, a lány, akivel még Alfrednak is sikerül valamivel szeretetteljesebb viszonyt kialakítania, tulajdonképpen akár lehetne a család megmentője is: ha akarná felvállalhatná az összekötő kapocs szerepét a sok ellentétes érdek között. Ő azonban köszöni szépen, nem kér ebből; inkább elmenekül otthonról, és próbálja megtalálni önmagát. Sokáig idősebb, gyakran nős férfiak oldalán keresi a boldogságot, majd rájön, hogy tulajdonképpen a nőket szereti. Vagy mégsem? Bár a felszínen ő a fegyelmezettség szobra (nem véletlenül választja a férfiasnak számító szakács-mesterséget) valójában belül egy bizonytalan, sebezhető kislány.

Ezek az emberek jönnek össze karácsonykor, hogy aztán kibontakozzon a végkifejlet, mely egyszerre letaglózó és felemelő.

A történetidő körülbelül három hónapot ölel fel (ennyi ideig kell Enidnek mesterkednie, hogy valahogy rávegye a családját, még egyszer jöjjenek össze St. Jude-ban ünnepelni) a szereplők előéletét a visszaemlékezéseikből ismerjük meg. Az elbeszélő végig egyes szám harmadik személyben mutatja be a karaktereket, de mindig átveszi annak a szereplőnek a stílusát, aki éppen a fókuszban van; gyakoriak az átélt beszédek. A szöveg egyébként olvasmányos és humoros, méghozzá nagyon intelligens módon: mint afféle szatíra, természetesen kineveti a fogyasztói társadalom rabjaiként élő „buta amerikaikat” (Meisnerék, Caroline) - ugyanakkor legalább ennyit élcelődik a tömegkultúrát ellenző értelmiségieken (pl. Chip, Robin) így tulajdonképpen eléggé önironikus is. Mindeközben pedig felvet egy csomó érdekes etikai kérdést, melyeken érdemes lehet hosszabban is elgondolkozni: jogos lehet-e a halálbüntetés, miért nem választható az eutanázia, hol van a határ drog és orvosság között, hová vezetnek a biotechnológia újításai: megjavítható-e vajon mesterségesen az emberi agy?

A Javítások összességében nagyon tetszett. Nem hiszem, hogy valaha is ez lesz a kedvenc könyvem, sőt, abban sem vagyok biztos, hogy még egyszer elolvasom majd – mindenesetre annak nagyon örülök, hogy most a kezembe vettem, és nem hagytam tovább a polcon porosodni. Ajánlom mindenkinek, aki szereti az intelligens regényeket, és nem riad vissza attól, hogy 630 oldalnyi időt egy depresszív, ugyanakkor néha nagyon humoros és tanulságos történettel töltsön.