Elena Ferrante: Amikor elhagytak
- Mi történt veled akkor éjjel?
- Túlreagáltam a dolgokat, és a felszínük meghasadt.
- És azután?
- Lezuhantam.
- És hová?
- Sehová. Nem volt sem mélység, sem szakadék. Semmi nem volt.
Eredeti cím: I giorni dell'abbandono
Park, 2017, 198 p.
Olgát elhagyja a férje, és ő teljesen összeomlik – aztán nagyjából összeszedi magát. Ebben az egyetlen mondatban összefoglalható a regény teljes cselekménye. De hát az Amikor elhagytakban nem is a történet a lényeg, hanem az a Ferrantéra jellemző kegyetlenül pontos és nyers lélektani ábrázolás, ami ezúttal is olyan zseniálisan sikerült, hogy rendkívül nyugtalanító és nyomasztó élménnyé teszi a könyv befogadását. Bizony, lélekben alaposan fel kell vérteznie magát annak, aki végig akarja olvasni ezt a könyvet. De azt kell mondjam: megéri.
Bevallom, én az első alkalommal csak körülbelül a 30. oldalig bírtam. Annyira nyomasztott az az atmoszféra, amit a regény teremt, hogy nem bírtam benne létezni: inkább félretettem. Bár Ferrante Nápolyi regények-sorozata az egyik legnagyobb kedvencem, a többi írásába eddig mindig beletört a bicskám, a Tékozló szeretet olvasását is elég hamar felfüggesztettem. Na de idén februárban az Amikor elhagytak lett a közös könyv a Nincs időm olvasni! kihívásban, úgyhogy nem halogattam tovább, és végre elolvastam ezt a regényt. Nagy élmény volt. Semmiképp sem jó élmény… de hogy elsöprő, az biztos.
De ki is az az Elena Ferrrante? Nos, ez az egyik legsikeresebb és legelismertebb kortárs olasz író álneve. Hogy valójában ki rejtőzik az álnév mögött, azt senki nem tudja. Találgatások persze vannak: sokáig Domenico Starnone írót (Hurok című könyve magyarul is olvasható) „gyanúsították” a "ferranteséggel", (nyilván aki ilyen jól ír, az csak férfi lehet…) majd két és fél évvel ezelőtt egy újságíró leleplezte, hogy valójában Starnone felesége, Anita Raja műfordító az igazi Elena. Raja állítólag a twitteren elismerte, hogy valóban ő áll a Ferrante név mögött, ám másnap a kiadó közölte, hogy a twitter-fiók hamis volt. De olyan vélekedést is olvastam, hogy Starnone és Raja közösen írják a regényeket. Ferrante egyébként több nyilatkozatban is kifejtette: az inkognító nem csak a magánéletét, hanem a műveit is védi, hiszen azok így a saját életüket élhetik, és senki nem köt hozzájuk egy folyton interjúkat adó és író-olvasó találkozókra rohangáló arcot. (Erről egy jó cikk itt.) Egy biztos: bárki is rejtőzik az álnév mögött, nem akarja, hogy leleplezzék, és ezt mindenkinek illene tiszteletben tartania.
Ferrante szinte kizárólag nőkről ír, és regényei gerincét elsősorban a női élettapasztalatok képezik. Főhősei hétköznapi olasz lányok, asszonyok, akik férjhez mennek, gyereket szülnek, elválnak, egyetemre küldik a gyerekeiket vagy éppen eltemetik a szüleiket – s mindezzel egy olyan világban kell boldogulniuk, mely szélsőségesen férfiközpontú. Ferrante nyílt, szókimondó stílusban valósággal szétcincálja a karakterek lelkét: semmilyen sötét vágy, irigy gondolat, kegyetlenség vagy gyengeség sem maradhat titokban az olvasó előtt. Egyfajta élveboncolás ez: a végén ott fekszenek előttünk kiterítve a női pszichék, a maguk elképesztő gyarlóságában – ugyanakkor mégis szépségesen.
Magyarul eddig megjelent könyvei: Tékozló szeretet, Amikor elhagytak, Nő a sötétben, Nápolyi regények 1-3 (Briliáns barátnőm, Az új név története, aki megszökik és aki marad).
Miért olyan kellemetlen érzés ezt a regényt olvasni? Először is, nyilván már maga a téma sem egy könnyed habostorta. Olga férje, Mario tizenöt év házasság után egyik napról a másikra bejelenti: nem bírja tovább, érzelmi vákuumba került, elmegy. Olgának pedig ezután végig kell mennie a gyász összes fázisán, a tagadástól az elfogadásig – és ez bizony nem egyszerű folyamat.
Mario távozása azért is annyira felkavaró, mert nem voltak igazi előzményei. Igaz, akadt egy jelentéktelen afférja pár évvel korábban, de azt sikerült tisztázni és lezárni (legalábbis Olga így tudja). Egyébként minden rendben volt a házaspár között, nem veszekedtek, sokat beszélgettek, egyetértésben nevelték gyerekeiket és németjuhász kutyájukat, sőt, rendszeresen össze is bújtak. Most Mario mégis lelép. És nem csoda, hogy mikor kiderül: a távozás igazi oka egy húszéves szőkeség, az addig higgadt Olga kiborul – és akkor még finoman fogalmaztam.
Az elhagyott nő napjait hiperrealisztikus aprólékosággal bemutató, lassan hömpölygő szövegből kiderül: Olga élete két tartóoszlopra épült. Az egyik: maga mögött hagyni a múltját, a koszos nápolyi lakótelepet, ahol a közönséges nyelvezet és a fékezetlen, állatias indulatok uralkodnak (a Nápolyi regények olvasóinak ismerős lehet ez a világ) a másik: Mario. A nő ugyanis megismerkedésük óta szinte csak a férjének élt, neki főzött, neki szépítkezett, a kedvéért még az írói munkát is abbahagyta, hogy csak a családra tudjon koncentrálni. S most, hogy az utóbbi pillért kihúzták a lába alól, a másik sem állja meg a helyét többé, s Olgát maga alá temeti az a durvaság, ami elől egész életében menekült. Visszaszokik a káromkodásra, agresszívvé válik, jelenetet rendez az utcán, sehová sem vezető szexuális viszonyba bonyolódik, és egyre kevésbé képes ellátni a gyerekeit. Az abszolút mélypont idején még hallucinációk is gyötrik: nápolyi gyerekkora egyik jellegzetes figuráját látja maga előtt, azt „a szegény asszonyt”, aki a férje távozása után megőrült, majd öngyilkos lett.
Olga mélyrepülését végignézni már önmagában sem kellemes, mivel azonban az ő gondolatain keresztül látjuk az eseményeket, azonosulunk vele, s egy idő után könnyen úgy érezhetjük: Olga tulajdonképpen mi vagyunk. Nem tehetünk mást, mint hogy időről időre letesszük a könyvet, és kijelentjük: „nem, velem ez nem történhet meg.”
De miért is ne történhetne? Ki garantálja, hogy életünk párja nem lép olajra negyvenévesen? Hiszen – ahogy egy Olgát vigasztaló barát kijelenti – az ilyesmi megesik. „Na jó, de ha esetleg mégis megtörténne, én nem viselkednék ilyen szánalmasan, hanem megőrizném a méltóságom, és a gyerekek érdekeit helyezném előtérbe.” - gondoljuk. De vajon tényleg így lenne? Hiszen Olga pontosan ugyanezt hitte magáról, sőt, az egész életét arra tette fel, nehogy ő legyen „a nápolyi szegény asszony”. Ám a végzete elől senki menekülhet.
Ezzel szembesülni, méghozzá Olga egyre zaklatottabb gondolatain keresztül, nagyon kényelmetlen és húsbavágó élmény. Ugyanakkor nagyon is igazi élmény. Sőt, egy idő után már egészen felemelő.
Ugyanis Olga végül mégsem jut „a szegény asszony” sorsára: miután eléri a mélypontot, nagy nehezen összeszedi magát. Persze ne gondoljuk, hogy az élete egy csapásra könnyű lesz. Nem lesz az, sőt, egy ideig nehezebb is lesz. De már el tudja engedni Mariot, és hozzáláthat, hogy újjáépítse önmagát. Szabaddá válik, a szó szép és nehéz értelmében egyaránt.
Bár tényleg nem egyszerű olvasmány, én csak ajánlani tudom ezt a könyvet. Viszont ha valaki még „Ferrante-szűz”, akkor talán szerencsésebb, ha a valamivel könnyedebb hangvételű Nápolyi regényekkel kezd, és csak utána veti bele magát az ilyen hardcore-abb művekbe, mint az Amikor elhagytak. Mert ez tényleg nem egy habos lányregény. De hát igazából egyetlen nagy mű sem az.
