De aztán, miközben tovább figyeltem a folyó közönyös vonulását, valami más is eszembe jutott; hiszen minden mégis megtörtént. Amire nem került sor, amit nem vettem észre, amit túl későn tudtam meg, a maga módján semmivel sem valószerűtlenebb, és semmivel sem kevésbé az enyém, mint amiket eddig az életem részeinek hittem. Akik már nem leszünk sosem, épp annyira mi vagyunk, mint akiknek hisszük magunkat.

Krusovszkyról még az egyetemen hallottam először pár éve, mint „ifjú titán” költőről. Ezután nem sokkal később láttam a könyvesboltban, hogy kiadták az első novelláskötetét, A fiúk országát. El is határoztam, hogy valamikor elolvasom, de valahogy sosem került a kezembe. Aztán tavaly megjelent az Akik már nem leszünk sosem, és első regényhez képest elég nagy hírverés kerekedett körülötte: nem csak a kritikusok dicsérték, hanem a közönség körében is tetszést aratott. Úgyhogy nagyon érdekelni kezdett, és amint hozzájutottam, gyorsan el is olvastam.

Azt kell mondjam, ez volt az a könyv, amiért több mint a feléig őszinte szívvel rajongtam. Aztán sajnos valami elromlott köztünk.

Magvető, 2018, 540 p.

A regény öt szerkezeti egységre tagolódik, és több cselekményszálra bontható. Ezek közül a legterjedelmesebb egy Lente Bálint nevű „kiugrott” bölcsész (jelenleg újságíró) története, aki éppen a szülővárosába, egy hajdúsági kistelepülésre készül, hogy részt vegyen egy régi osztálytársa esküvőjén, s egyúttal elmeneküljön az aktuális párkapcsolati válsága elöl. Aztán a lagzi előtti átmulatott éjszakán úgy alakul, hogy a város egykori szanatóriumában duhajkodva Bálint talál egy magnókazettát, melyre egy férfi valamikor a nyolcvanas években az élettörténetét mondta fel, különös hangsúlyt fordítva az 1956-ban átélt eseményekre. A középső fejezetből, A dzsinnből a kazetta felvételének körülményeit és a tüdőgondozóban fekvő légzésbénult betegek mindennapjait ismerhetjük meg. Aztán visszatérünk Bálinthoz és az esküvőhöz; végül, a legutolsó fejezetben megint őt látjuk, immár négy évvel később, és végre kiderül, hogy mit is kezd azokkal az információkkal, amikhez a kazettát meghallgatva hozzájutott.

Bennem az első, Bálint purgatóriumi hazaújtát elmesélő, hiperrealisztikus pontossággal megírt fejezet Karl Ove Knausgard írásmódját idézte fel, de biztosan csak azért, mert nemrég olvastam a Harcom első három kötetét és még mindig a hatása alatt vagyok; emlegethetném éppenséggel Mészölyt, Nádast vagy Kun Árpádot is. (Mondjuk az feltűnő, hogy Krusovszky alapvetően lírikus, rengeteg hasonlatot és más költői képet használ, talán túl sokat is, de ezen a ponton számomra ez még nem volt zavaró.) Itt még egyáltalán nem lehet tudni, hová fog kifutni ez a regény, de én nagyon élveztem a lassú történetmesélést meg azt a pontosságot, amivel a szerző a gyerekkora helyszíneire visszalátogató fiatalember gondolatait rögzíti. Aztán a kazetta megtalálása után visszaugrunk 1986-ba, a csernobili katasztrófa évébe, és atyaég! Ez a fejezet annyira erős, hogy szó szerint alig kaptam levegőt, miközben olvastam. Pedig eleinte kicsit tartottam tőle – nem rajongok a kórházban/szanatóriumban játszódó történetekért, bevallom, eddig még a Varázshegy olvasására sem tudtam rászánni magam. Nem mondom, hogy Krusovszky szövege egyáltalán nem nyomasztó – nagyon is az – viszont annyira érdekes és annyira szépen van megírva, hogy egyszerűen oda- meg vissza voltam érte. Számomra nem is Aszalós ’56-os visszaemlékezése volt a csúcspont, hanem a gondozóban lejátszódó mindennnapi jelenetek: az ápolószemélyzet figyelméért versengő betegek, és az őket (legtöbbször önmaguktól) megvédeni igyekvő orvosok és ápolók játszmái. Közben a háttérben ott a nyolcvanas évek, Csernobillal meg a szocializmus máza alatt egyre erősödő társadalmi ellentétekkel. Zseniális fejezet.

Annyira az, hogy utána Bálint 2013-as nyomorúsága már nem is tűnik elég érdekesnek. Félreértés ne essék, nem én gondolom ezt, hanem (minden bizonnyal) a szerző, aki ezt kompenzálandó gyorsan bele is keveri a főhősét néhány szappanoperába illő jelenetekbe Julival (a régi szerelmével) és Tubával (a legjobb barátjával). Az én ízlésemnek ez az egész "múltbéli titkok" történet-szál nagyon erőltetett volt, és nem bántam volna, ha egy az egyben kimarad a regényből.

Pedig még ez a fejezet is jól indul. A „prosztó vidéki lagzi” leírását eleinte kifejezetten élveztem. Aztán előjönnek azok a bizonyos sötét titkok, amik egy másik regényben, szépen kibontva talán jól működnének, de ebből a szövegből, (miután a szanatóriumi események leírása olyan magasra rakta a lécet) számomra valahogy nagyon kilógtak. A dzsinn fejezetben van egy gyönyörű erotikus töltetű jelenet: Hajnal Ágnes fürdetése. Miközben a szimpatikus, fiatal ápoló fürdeti a majdnem tökéletes testű, légzésbénult lányt, ki nem mondott feszültség vibrál körülöttük, ám közben pontosan tudják, hogy örökre tabuk maradnak egymás számára. Kivételes érzékenységgel ábrázolt, lélegzetelállító epizód, talán a legnagyobb kedvencem volt az egész könyvből. Éppen ezért nem értettem, hogy aki ilyet tud írni, az hogy vethet papírra alig néhány oldallal később egy olyan pocsék szexjelenetet, mint Bálinté és Julié? Valahogy a stílusregiszter eltalálása, a szóhasználat sem igazi, de ami a legnvetségesebb, hogy a tökrészeg Bálint milyen aprólékos pontossággal képes visszaadni mindent, különös tekintettel a kacsák és a tücskök viselkedésére... Valahogy nem hiteles az egész, és számomra nagyjából ez volt az a pont, hogy kezdtem kiábrándulni ebből a regényből.

És utána már nem nagyon találtunk vissza egymáshoz. De mintha Krusovszky sem talált volna vissza a szöveghez; egy darabig a visszaút leírásánál és az utolsó fejezetben is próbálkozik a lassú, minden szál cigit elmesélő hiperrealisztikus írásmóddal, de egyre több előre-ugrással, és egyre kevesebb meggyőződéssel. És jól teszi, hogy gyorsít egy kicsit, mert innentől a szöveg valóban kezd vontatott és unalmas lenni. A végére persze kiderülnek a nagy csattanók, (amiket az olvasó már egy ideje sejtett), a mozaik-kockákból összeáll a kép - de a szanatóriumi fejezet színvonala egy pillanatra sem tér vissza.

Ez az egyik probléma. A másik: maga Lente. Ugyanis a Juliról és Tubáról kiderülő múltbéli titkok arra világítanak rá, hogy Bálint nem egyszerűen az a kicsit szerencsétlen, útkereső fiatalember, akinek az elején hisszük, hanem egy igazi szociopata, aki képtelen kötődni bárkihez vagy bármihez. Annak idején nem vette észre, milyen válságon ment át Juli, fogalma sem volt, mit érez iránta Tuba; de nem igazán törődött a szülei válásával sem. Évekkel később pedig - amellett, hogy az előbb felsorolt szereplőkkel továbbra is minősíthetetlenül viselkedik, Magdát is úgy engedi ki a kezei közül, mint egy használt papírzsebkendőt. "Komolyan irigyellek, hogy becsukott szemmel is tudsz élni" - mondja egy ponton Bálintnak Tuba, és teljesen igaza van: főhősünk gyakorlatilag vakon jár-kel a szeretteti közt, teljes figyelmetlenséget és érdektelenséget tanúsítva a problémáik iránt. Mindezzel viszont éles ellentétben áll az az érzékenység, ami a belpolitikai eseményekkel és az ország sorsának alakulásával kapcsolatban jellemzi. Bevallom, én összességében véve nem tudtam hová tenni Bálintot, és ezért nem is igazán értettem meg őt. Olyan, mintha ez a főhős valahogy nem lenne jól "összerakva". Ez az érzés pedig a történet második felében bizony eléggé megnehezítette, hogy a regény lekösse a figyelmemet. 

Mindenesetre nem akarom azt a benyomást kelteni, mintha n egyáltalán nem tetszett volna az Akik már nem leszünk sosem. Nagyon is tetszett, éppen ezért tudom neki nagyon nehezen megbocsátani, hogy elment egy – szerintem – kevésbé jó irányba. Ettől még teljesen megértem azokat is, akik szuperlatívuszokban beszélnek róla, hiszen kétségtelen, hogy figyelemreméltó szöveg, aminek vannak nagyon-nagyon erős részei is. A szanatóriumi fejezetet és a fürdetés-jelenetet már emlegettem, de az az epizód is nagy kedvencem volt, amikor Bálint az Ákosék által emelt Nagymagyarország-emlékmű alatt ráébred: ezt a rendszert már nem valamiféle külső ellenség, de még csak nem is a „nagy öregek” működtetik, hanem mi magunk. Nagyon fontosnak tartom azt a témát is, amit az ’56-os események kapcsán behoz a szöveg: az ötvenes években is masszívan folytatódó zsidóüldözéseket. (Az utószóból kiderül: ez az epizód egyébként valós eseményeken alapul). 

Összességében véve egyértelmű: az Akik már nem leszünk sosem fontos könyv, és mindenkit bíztatok az elolvasására. Én innentől kezdve egészen biztosan figyelemmel fogom kísérni Krusovszky pályafutását, mert nagyon tehetségesnek tartom. Ugyanakkor valószínűleg egy jó darabig még azon fogok sajnálkozni, hogy ez a könyv bizony akár a kedvencem is lehetett volna. De most már nem lesz az sosem. 

 Update: az értékelés megírása után megnéztem a legutóbbi ÉS-kvartettet az Írók Boltja YouTube csatornáján, aminek a témája az Akik már nem leszünk sosem volt. (Direkt nem előtte, nem akartam, hogy az ott beszélgető - nálam sokkal okosabb ás műveltebb - emberek véleménye befolyásoljon.) Belinkelem, mert nagyon érdekes eszmecsere, még vita is kialakult: Károlyi Csaba nagyra értékelte a regényt, a másik három kritikus viszont inkább lehúzta. (Ezen mondjuk meglepődtem.) Nagyon örültem, hogy Károlyi Csaba is kiemelte a fürdetés-jelenetet, örülök, hogy nem csak én tartom ennyire figyelemre méltónak. Egy csomó érdekes dolgot mondanak, érdemes meghallgatni: