Khaled Hosseini: Egyezer tündöklő nap
– Jegyezd meg, amit most mondok, jól jegyezd meg: mint az iránytű, ami mindig észak felé mutat, úgy találja meg a férfi vádló ujja is a nőt. Mindig. Ezt sose feledd, Marjam.
A háborúk sújtotta Afganisztánban két nehéz sorsú nő életre szóló barátságot köt. Az Egyezer tündöklő nap az ő történetük.
Eredeti cím: A Thousand Splendid Suns
Libri, 2014, 480 p.
Khaled Hosseini afgán származású amerikai író, orvos. 1965-ben született Kabulban, egy diplomata és egy tanárnő első gyermekeként. 11 éves volt, amikor apját Franciaországba helyezték át. Mivel időközben Afganisztánban kitört a háború, már soha nem térhettek vissza hazájukba: Párizsból amerikai menedékjogért folyamodtak, és Kaliforniába költöztek. Hosseini itt végezte el a középiskolát és az orvosi egyetemet. 2003-ban publikálta első regényét, a Papírsárkányokat. A könyv óriási sikere után felhagyott belgyógyász praxisával, és azóta az írásnak, illetve az ENSZ-nél végzett menekültügyi munkájának él.
Regényeinek középpontjában a hányatott sorsú Afganisztán, és annak lakói állnak. Egyszerű emberek, akik kénytelenek elviselni a történelem viharait, és egymásba kapaszkodni. Hosseini származását tekintve félig pastu, félig tádzsik; gyerekkorát Afganisztánban töltötte, de Amerikában nőtt fel. Nem tartozik se ide, se oda, ugyanakkor mindenhol otthon van; egyszerre látja kívülről és belülről az eseményeket. Ez a köztes szerep teszi különösen alkalmassá arra, hogy szülőföldjét hitelesen ábrázolja. Magyarul eddig megjelent regényei: Papírsárkányok, És a hegyek visszhangozzák, Egyezer tündöklő nap, Ima a tengeren.
Marjam és Leila sorsa nagyon eltérően alakulhatna, ha a háború nem sodorná őket ugyanabba a kabuli házba. Marjam Heratból származik, és egy gazdag üzletember házasságon kívül született szerelemgyermeke – mikor tizenöt évesen elveszíti az anyját, az apja feleségei gyorsan férjhez adják egy középkorú kabuli cipészhez, hogy jó messze kerüljön tőlük. Férje, Rasid eleinte kedvesen bánik vele, ám mikor hosszú hónapok elteltével sem születik meg az áhított fiúgyermekük, a dolgok hamar megváltoznak. Leila élete egész más: ő szerető családban nő fel, egyetemi tanár apja értelmiségi pályára szánja. Ám az ő családjukat is szétzilálják az egyre-másra következő háborúk: először két bátyja tűnik el a szovjetek elleni dzsihád idején, majd a házukat éri bombatalálat az egymással harcoló afgán hadurak egyik csatája során. Az elárvult tizennégy éves Leilát Rasid és Marjam fogadja be.
A regény Leila és Marjam közös történetét meséli el. Kettejük kapcsolata nem indul zökkenőmentesen, ám hamar rájönnek, hogy csak egymásra számíthatnak, és életre szóló, testvéri barátság alakul ki köztük. Együtt nézik végig, reménnyel telve, ahogy a tálibok bemasíroznak Kabulba, véget vetve a hadurak rémuralmának – és együtt élik át, amikor a várva várt béke helyett egy minden addiginál agresszívebb, szélsőségesen elnyomó rendszer épül fel.
Természetesen már sok mindent hallottam és olvastam innen-onnan az afgán nők helyzetéről a tálib rezsim alatt, ennek ellenére újra és újra megdöbbent, hogyan történhetett meg ilyesmi ugyanabban a történelmi korban, amikor én is felnőttem? A legsokkolóbb jelenet Leila szülése: a kórház, ahol világra hozza második gyermekét, az egyetlen nők részére fenntartott egészségügyi intézmény a városban: nincs felszerelés, nincsenek gyógyszerek, alig vannak orvosok, (természetesen ők is kizárólag burkát viselő nők, akik még egy olyan világban végezték el az egyetemet, amikor erre volt lehetőségük), a higiéniai viszonyok siralmasak, és óriási a zsúfoltság. Ha mindezt egy disztópiában olvasnám, azt mondanám: ez azért túlzás, egyetlen patriarchális rendszer sem engedné, hogy az asszonyokat ilyen körülmények között ápolják, hiszen ők szülik a gyermekeket, a fiúgyermekeket is, nincs olyan ostoba rezsim, ami ennyire maga alatt vágná a fát… De, sajnos van, volt. Hiszen ez nem egy kitalált történet, hanem a másfél évtizeddel ezelőtti valóság. (Ami a világ egyes részein nyilván a mai valóság is.)
Ez a regény nagyon sokszor felbosszantott és elszomorított. Időnként sírtam is rajta.Néha a meghatottságtól. Ugyanis sokszor viszont hihetetlenül felemelő volt a szöveg. És amit nagyon méltányolok, hogy ennek ellenére nem ment el túlságosan a giccs irányába. Persze egy ennyire drámai szituáció ábrázolásánál elkerülhetetlen egy icipici hatásvadászat, de az én ízlésemnek ennyi még simán belefért. Ugyanis teljes szívemből hiszek mindabban, amit Hosseini állít. A szeretet erősebb a gyűlöletnél. Ha egymásba tudunk kapaszkodni, az már félsiker: ha el is bukunk, legalább nem leszünk egyedül. Mindig van egy pont, ahol az elnyomottak azt mondják: elég, és a saját kezükbe veszik a sorsukat. És mindig van remény is, hogy a történet végül happy enddel végződjön, még ha nem is minden szereplő számára.
Közhelyes gondolatok? Lehet. De nagyon szeretném hinni, hogy ennek ellenére igazak is. (És szerencsére Hossieni nem ilyen Coelho-stílusban fejti ki őket, mint én most. :-) )
Az Egyezer tündöklő napot jó szívvel ajánlom mindenkinek, aki egy igazán felemelő történetet szeretne olvasni. Nekem nagyon tetszett, és bár ez volt az első, biztos vagyok benne, hogy nem ez lesz az utolsó Hosseini-kötet, amit elolvastam.
