A Beszélnünk kell Kevinről is olyan könyv, ami hosszú éveket töltött a várólistámon, mielőtt végre elszántam magam, és elolvastam. Őszintén szólva egy kicsit féltem tőle – egyrészt, mert mindenkitől azt hallottam, hogy különösen megterhelő, nyomasztó könyv, másrészt, mert minél többen áradoztak róla, annál nagyobbra nőttek az elvárásaim, és tartottam attól, hogy végül is csalódni fogok. Az előbbi aggodalom végül alaptalannak bizonyult – igaz, hogy a Kevin tényleg nem egy könnyed nyári limonádé, de hát ilyesmiket alapból nagyon ritkán olvasok, úgyhogy nyomasztóság szempontjából elég magas az ingerküszöböm; ez a regény pedig még csak meg sem közelítette. A második félelmem már sokkal inkább beigazolódott, igaz, nem teljesen, mert tény, hogy hosszú időre a történet hatása alá kerültem.

Na de először is beszéljünk egy kicsit Kevinről!

Eva Khatchadourian fia, a majdnem 16 éves Kevin 1999-ben, egy bizonyos csütörtöki napon 9 embert gyilkol meg hidegvérrel iskolája tornatermében.  Mi vihette rá a borzalmas tettre? A kérdést számtalan újságíró, ismerős és rokon felteszi az anyának, aki azonban maga sem tudja a választ. Másfél évvel az eset után Eva leveleket kezd írni a volt férjének (aki azóta kilépett az életéből) melyekben igyekszik kendőzetlen őszinteséggel feltárni Kevinnel való kapcsolatát, egészen a fiú fogantatása előtti időktől a jelenig. Nem titkolt célja, hogy a levelek írása során nemcsak az apa, hanem saját maga számára is világossá tegye: mi volt a szerepe ebben a történetben, s milyen mértékű felelősség terheli azért, hogy a fia végül gyilkos lett. A Beszélnünk kell Kevinről ezeknek a leveleknek a gyűjteménye.

Amiért a regényt leginkább az egekig szokták magasztalni, az éppen ez a nyers őszinteség, mellyel Eva az anyaságról és az anyasággal kapcsolatos érzéseiről vall. Valóban: a Kevin ezen a téren hiánypótló módon tabudöntögető. Eva elbeszéléséből többek közt kiderül, milyen pocsék érzés, amikor terhesen az ember teste egyszerre csak köztulajdon lesz, s mindenki jogának érzi, hogy beleszóljon, mit eszik, iszik, mennyit mozog és hogyan öltözködik; megtudhatjuk, milyen a szülés utáni depresszió, hogyan képesek felőrölni egy kapcsolatot lassan, de biztosan a gyerekneveléssel kapcsolatos eltérő elképzelések; s miért és hogyan nem egyeztethető össze egymással az anyaság és a karrier. Mindezért óriási pirospont Lionel Shrivernek, nagyon is dicséretes, hogy valaki ki meri mondani: anyának lenni nem csak rózsaszín ködben lebegő folyamatos öröm, meg móka és kacagás, hanem időnként súlyos problémákat felvető állapot, mely sok esetben nagyon nehezen, vagy pedig egyáltalán nem feloldható dilemmák elé állítja a nőket. Ezekről a problémákról igenis beszélni kell, mégpedig tabuk nélkül, nyersen, őszintén, pontosan úgy, ahogy Eva csinálja. Csakhogy – és itt a nagy bökkenő, ami miatt nem tudok igazán rajongani ezért a könyvért – mindezekről a problémákról itt egy olyan nő beszél, akinek a fia végül gyilkos lett. Ezért a regény végső soron azt a benyomást kelti, hogy ha nem csak a szokványos habos-babos érzéseid vannak az anyasággal kapcsolatban, hanem ellentmondásos módon viszonyulsz hozzá, az nem normális, és a gyermeked végül miattad lesz deviáns. (Jelen esetben egy pszichopata gyilkos.) Ezzel pedig egyáltalán nem tudok egyetérteni.

Mert hogy a történet előrehaladtával egyértelműen kiderül: Kevin azért tette, amit tett, hogy felhívja magára az anyja figyelmét. A fiú ugyanis büszkén vallja: ő nem egy tipikus iskolai gyilkos, aki a társaitól elszenvedett sérelmek miatt, bosszúból ölt, hanem inkább amolyan művész, aki mindezt a hírnév és a figyelem miatt csinálta. Aki elsősorban azért olvasná el a Kevint, mert érdekli az iskolai erőszak körforgása, az ne is fáradjon, a regény nem erről szól, nem kíván választ adni arra a kérdésre, miért ragad általában pisztolyt egy fiatal. Kevin nem kitaszított, vagy nem a társai által az. Az anyja szeretetét nélkülözi, legalábbis a leveleket író Eva egyértelműen önmagát teszi a legfőbb felelőssé fia tettéért, Kevin pedig végül is megerősíti ebben. A fiú cellájában nem őriz semmiféle személyes tárgyat, csak az anyja fényképét. Ő az egyetlen személy, akit valamennyire tisztel és szeret. De miért van az, hogy már csecsemő-kora óta képtelen ezt a szeretetet máshogy kimutatni, mint agresszióval? A regény számomra nem adott erre a kérdésre kielégítő választ.

Sokan annak az ékes bizonyítékát látják a Kevinben, hogy lám, ez a következménye annak, ha olyasvalaki vállal gyereket, aki valójában nem is akar. (Hallottam már olyat, hogy valaki az abortusz melletti érvként hozta fel ezt a regényt.) Már a magyar fülszöveg is így kezdődik: „Eva soha nem akart igazán anya lenni.” Na, de ez ebben a formában egyszerűen nem helytálló! Igaz, hogy Eva nem az a típus, aki már kislánykora óta arról álmodozik, hogy anya lehessen. Nem, ő sokkal inkább egy sikeres, kalandvágyó, karrierista nő, aki a legjobban azt élvezi, amikor összevissza utazgathat a világban, és új világokat ismerhet meg. Ugyanakkor – amióta csak együtt van élete szerelmével, Franklinnel – folyamatosan foglalkoztatja az anyaság gondolata. Bár nem különösebben szereti a gyerekeket, minden ismerősétől azt hallja: „ó, én is így voltam ezzel, de amikor először a kezembe adták a sajátomat, minden megváltozott.” Eva arra a következtetésre jut, hogy tulajdonképpen az anyaság is egy idegen ország, és ő meg akarja ismerni ezt a helyet is. Természetesen vannak fenntartásai – félti a karrierjét, az alakját, a házasságát – de ezek teljesen normális aggodalmak, és Eva nem is törődik velük túlzott mértékben. Igen is nagy várakozásokkal tekint az anyaság elé, különösen azt a bizonyos pillanatot várja, amikor a mellére helyezik a babát, és az élete egy csapásra megváltozik. Csakhogy amikor tényleg a kezébe foghatja a kis Kevint, Eva egyszerűen nem érez semmit. Később pedig arra kell rádöbbennie: az anyaság tényleg egy idegen ország, csakhogy számára nem Hawai, hanem sokkal inkább, mondjuk, Észak-Korea.

Eva rengeteg nehézségen megy keresztül Kevinnel, ugyanakkor számomra mégsem teljesen világos, miért lesz a kapcsolatuk olyan, amilyen. Hiszen Eva igenis próbálkozik. Szépen lassan feladja a munkáját, hogy minél inkább Kevin nevelésének szentelhesse magát. Ha sír, a karjába veszi, igyekszik sokat mosolyogni rá, még ha ez nem is megy mindig őszintén. (Tegye fel a kezét, akinek egy egész nap ordító, hasfájós kisbaba mellett mindig őszintén megy!) Én tényleg nem igazán látom, hogy mi az, amit Eva olyan nagyon elrontana. Ha elfogadjuk Erich Fromm gondolatát, hogy a szeretet nem valamiféle misztikus érzelem, hanem cselekvő törődés azzal, akit vagy amit szeretünk, akkor Eva igenis szereti Kevint, főleg az elején – még ha ezt önmagának sem tudja egyértelműen kimondani. Később már valóban vannak pillanatok, amikor pocsék anyaként viselkedik, és elhanyagolja a fiát, csakhogy addigra Kevin már tényleg egy valódi kis elkényeztetett ördögfióka. Amiben legalább akkora, ha nem sokkal nagyobb szerepe van Franklinnek, az apának, aki Evaval ellentétben viszont rajong Kevinért – vagyis inkább azért az elképzelt kisfiúért, akit Kevinbe belevetít – és majomszeretettel ajnározza.

(Egyébként ezt sem értettem: mit eszik az okos, független, liberális Eva Franklinen, aki amolyan igazi, sztereotipikus sör- és Amerika-imádó műveletlen bugris? Egyetlen percig sem volt világos a számomra. Ez a két ember egyszerűen nem illik össze, ennek pedig semmi köze Kevinhez.)

Minél többet gondolkozom ezen a regényen, annál nagyobb rejtély a számomra. Nem teljesen értem a koncepciót. Eva nem egy szeretetre képtelen szörnyeteg – ez már csak abból is kiderül, hogy második gyermekével, Kevin húgával viszont nagyon is szeretetteljes anya-lánya kapcsolata lesz. De Kevin sem egy érzelemmentes pszichopata, hiszen végül elárulja magát: az anyját igenis szereti. Akkor viszont mi a gond? Ha mindenki fiából gyilkos lenne, akinek fenntartásai voltak az anyává válással kapcsolatban, vagy szülés utáni depresszióban szenvedett, akkor jóval kevesebb ember élne a földön.

De közelítsünk máshonnan. Talán azért nem tudtam igazán megszeretni ezt a regényt, mert Eva leveleit végig fikciós művekként olvastam, egyetlen percig sem tudtam elhinni, hogy most egy valódi nő valódi leveleit tartom a kezemben. A karakterek és a történet számomra valahogy végig papír-ízű maradt. Bevallom, mikor befejeztem a könyvet, első dolgom volt rákeresni, van-e Lionel Shrivernek gyereke. És azt találtam, hogy nincs. Tudom, tudom, ez abszolút irodalmon kívüli szempont, mégis érdekelt. Mert tulajdonképpen egyetértek azzal a gondolattal, hogy az anyaság egy idegen ország. És számomra igenis kérdés, hogy vajon be tud-e számolni róla olyasvalaki, aki még sosem járt ott?

A regény szépirodalmi értékeiről sem vagyok meggyőződve. A stílus nagyon olvasmányos, de néhol vontatottnak éreztem a leveleket, sok volt a felesleges ismétlés, azt hiszem, kicsit le lehetett volna rövidíteni. A végén a Franklinnel és Celiaval kapcsolatos (amúgy elég kiszámítható) csavart felesleges Hollywood-stílusú hatásvadászatnak éreztem.

Ugyanakkor az biztos, hogy a Kevin hosszú időre a hatása alá vont, és mélyen elgondolkoztatott. Azt nem mondanám, hogy mindenkinek el kellene olvasnia, mert annyira fantasztikus regény – de annak, akit érdekel ez a téma, és szeret hosszan töprengeni azon, amit épp olvas, bátran merem ajánlani. Én nem bántam meg, hogy a kezembe vettem, igaz, a kedvencem sem lett. Még emésztem.