Margaret Atwood: Testamentumok
Körülbelül másfél évvel ezelőtt Margaret Atwood bejelentette, hogy a rajongók kérésére megírja kultregénnyé vált 1985-ös könyve, a Szolgálólány meséje folytatását. Először elég szkeptikusan fogadtam a hírt: ekkor már bőven készen volt a regényből forgatott sorozat második évada, és ezt sem néztem meg, mert nem igazán értettem, miért folytatnak valamit, ami önmagában is kerek egész. (Vagyis inkább nagyon is értettem: a siker meg a pénz, röviden a bőrlehúzás miatt. Ez az új széria egyébként állítólag nem sikerült valami jól, ahogy később a harmadik évad sem.) Aztán amikor tavaly ősszel megjelent a Testamentumok, és kiderült, hogy nem egy az egyben Fredé történetének folytatása, hanem három új szereplő a narrátor, ráadásul elég jó kritikákat (no meg Booker-díjat) is kapott, mégis érdekelni kezdett. Idén januárban elolvastam hát. Az érzéseim… nos, elég vegyesek.
Kiadja: Jelenkor, 2019.
A Szolgálólányok története
A nem is olyan távoli jövőben sorozatos atomreaktor-balesetek következtében Észak-Amerika lakosságának nagy része terméketlenné válik. Az általános elégedetlenséget, létbizonytalanságot és zűrzavart kihasználva konzervatív férfiak egy csoportja átveszi a hatalmat a mai USA nagy része felett. Létrehoznak egy vallásos fundamentalista diktatúrát, Gileádot, ahol (gyakran megcsonkított és átírt) bibliai passzusokra hivatkozva a nők teljes elnyomása valósul meg. Különösen a termékeny nőknek nehéz a helyzete, akiket arra kényszerítenek, hogy magas rangú meddő házaspárok szolgálólányai – azaz béranyái és szexrabszolgái – legyenek.
A kerettörténet szerint a jövő történészei megtalálnak egy hangfelvételt, melyre egy szolgálólány mondta fel az emlékezéseit Gileád korai időszakában. A folytatásból, a Testamentumokból pedig kiderül: néhány év múlva újabb leletek kerültek elő, melyek a diktatúra későbbi időszakáról árulnak el értékes információkat a kutatóknak…
Atwood disztópiáit az teszi félelmetesen zseniálissá, hogy mennyire jól reflektálnak a jelenlegi tendenciákra, viszonyokra. Populizmus, sovinizmus, konzervatív értékekre hivatkozva megvalósított elnyomás és erőszak – reggelente a híreket átfutva gyakran mi is a szolgálólányok világában érezhetjük magunkat…
15 évvel az első rész lezárulása után Gileád még fennáll, sőt, virágzik. A terrorállam „érett” korszakát három különböző forrásból ismerhetjük meg. Az egyik ezek közül az első részből már ismerős Lydia néni visszaemlékezése, a másik kettő pedig két fiatal lány tanúvallomása: Agnes egy Parancsnok lánya, aki már az új rendszerbe született bele, és a lehető legtermészetesebb számára, hogy úgy kell élnie, ahogy; másikuk, Daisy pedig Kanadában él, és csak 16 évesen tudja meg, hogy ő is Gileádból származik. Természetesen a három szereplő sorsa egy ponton összefonódik.
Van tehát egy külső és egy belső nézőpontunk, illetve egy legbelső is, hiszen Lydia nénin keresztül egyenesen a kulisszák mögé láthatunk be, és a diktatúra működtetőit ismerhetjük meg. Számomra egyértelműen az ő karaktere volt a legizgalmasabb – miért lesz valaki önként egy ilyen rendszer kiszolgálója, hogyan lehet képes így elárulni a saját sorstársait, és hogyan néz szembe a lelkiismeretével, ha egyáltalán van neki? A regény sorban választ ad ezekre a kérdésekre, ugyanakkor be kell valljam, ezek számomra nem voltak mindig kielégítőek, ráadásul ennek a cselekményszálnak a nagy fordulatát is elég erőltetettnek találtam. Nagyon érdekelt volna egy olyan karakter, aki tényleg hisz – vagy legalább valaha hitt – Gileádban, nem csak kényszerből és alakoskodásból szolgálja, mint Lydia. Példának okáért megszólalhatott volna esetleg valamelyik férfi Parancsnok is. A regény egyik nagy problémája szerintem egyébként éppen a férfi szereplők egysíkúsága. Míg A szolgálólány meséje azért ábrázolt szimpatikus, vagy részben szimpatikus (Luke, Nick) és ellentmondásos megítélésű (Fred Waterford parancsnok) férfialakokat is, addig a Testamentumokban az összes hímneműt egészen nyugodtan ki lehetne lökni néhány száz dühös szolgálólány elé egy rituális Együttvégzésen... Ezt pedig kicsit túlzott leegyszerűsítésnek találom.
A könyv másik nagy csavarjával kapcsolatban is az volt az érzésem, hogy túl hihetetlen. Mert végül persze kiderült, hogy a könyv mégis szorosabban kapcsolódik az első részhez, mint elsőre gondolnánk…
Nekem összességében véve a Testamentumok nem adott túl sokat. Igaz, hogy jobban bemutatta Gileádot, és új nézőpontokat ismerhettünk meg –de ennyi, nem lettem volna sokkal szegényebb, ha nem olvasom el. Viszont azt sem tagadom, hogy egyébként meg nagyon élveztem az olvasását, szinte faltam az oldalakat. Hiszen Atwood továbbra is nagyon jó író, ért a feszültségteremtéshez és a karakterábrázoláshoz is. A regény üzenete is abszolút pozitív: egyedül a női szolidaritás segíthet rajtunk, ha ki akarunk törni az elnyomásból, amiben bizony napjaink valóságában sincs hiány. A diktatúrák pedig előbb-utóbb úgyis megbuktatják saját magukat, pláne, ha akadnak bátor emberek, akik kicsit meggyorsítják a folyamatot.
Értékelésem: 7/10
