Jón Kalman Stefánsson: A halaknak nincs lábuk

 

Ennek a könyvnek az elolvasása számomra egy hosszú, hetekig tartó szenvedéstörténet volt. Aludnom kellett rá egyet-kettőt, hogy megállapítsam: ez a regény nagyon jó.

Typotex, 2018

img_20200429_100526_169.jpg

Be kell ismernem, nem vagyok egy lírai alkat. A kedvenc regényeim mind realisták, sőt, hiperrealisták: egyszerű hősök, hétköznapi problémák, aprólékos leírások, élőbeszédszerű párbeszédek, szikár stílus – ezt szeretem. Jón Kalman Stefánssónról semmit sem tudtam a regény elolvasása előtt, csak annyit, hogy izlandi szerző, Nobel-esélyes is volt, és ez a könyve jórészt önéletrajzi ihletésű. A fülszöveg szerint a főhős, egy költőnek indult, ám mára kissé kiégett férfi tér vissza egy napra fiatalkora színhelyére, s ebben az egy napban az egész családja története felidéződik, száz évre visszamenőleg. A téma felcsigázott: mindezek alapján amolyan izlandi Knausgard-nak képzeltem Kalman Stefanssónt, s alig vártam, hogy megint magába szippantson az északi rögvalóság. Így aztán igencsak meglepődtem, amikor a regényben ilyen és ehhez hasonló költőien emelkedett gondolatok fogadtak: Keflavíkban három égtáj létezik:
a szél, a tenger és az örökkévalóság.” vagy "Jusson majd eszedbe, amit mondok: az embernek két dologra van szüksége ahhoz, hogy szilárdan álljon, kiegyenesedve járjon, és hogy megőrizze a szeme csillogását, a szíve fürgeségét és a vére zenéjét: egyenes gerincre és könnyekre."

Ez a regény bizony színtiszta költészet. Stílusa már-már patetikus, és egyes sorok úgy térnek vissza iődszakosan ismétlődve, mintha verset olvasnánk. Számomra már ez is eléggé megnehezítette a szöveg befogadását, de ami igazán zavaró volt, azok a csaknem coelhói stílusú lélekbölcsességek, melyekkel a könyv tele van zsúfolva. „A világ zene nélkül olyan, mint a Nap fény nélkül, a nevetés vidámság nélkül, a hal víz nélkül: szárnyaszegett madár.” Ugyanakkor a szöveg (szerencsére) ravasz: valahányszor besokalltam ezektől a giccs határát erősen súroló filozófiai eszmefuttatásoktól, jött valami olyan igazán szívbe-húsba markoló jelenet, ami újra odaszögezett a regény mellé. És miután végigolvastam, úgy gondolom, hogy a bölcsességeknek tulajdonképpen meg van a létjogosultságuk, bár ez nem változtat azon, hogy számomra nagyon fárasztó volt végigolvasni őket.

Ami megmentette ezt a könyvet attól, hogy feladjam, és a sarokba dobjam, az a nőkkel kapcsolatos szemlélete volt. A főhős, Ari nagymamájának történetén keresztül a szerző olyan szépen, érzékenyen és finoman mutatja be az izlandi társadalom, és különösen az asszonyok életét, amire férfi íróknál kevés példát tudnék mondani. Egy szélsőségesen patriarchális világot ismerhetünk meg, ahol a férfiak alig vannak otthon – hiszen várja őket a halászat, a tenger – ha mégis, akkor betegek, depressziósak vagy (legtöbbször) részegek. Így a nőkre marad a gyerekek és az idősek ellátása, ám hogyha más ambícióik is volnának, mint a háztartás vezetése vagy a halgyári munka, könyörtelenül beleütköznek a közösség lesújtó ítéletébe. Persze a főhős, Ari meg van győződve róla, hogy -érzékeny lelkű költőként - ő maga már felette áll ennek a macsó kultúrának, hogy különb, mint halász ősei és a durva halgyári férfiak. De vajon tényleg az? Vajon teljesen vétlen abban, hogy a feleségével, mostohaanyjával, vagy éppen a fiatalkori szerelmével úgy alakult a kapcsolata, ahogy? Ki tudunk bújni a bőrünkből, a neveltetésünkből, felül tudjuk írni az elődeink által belénk karcolt ősi beidegződéseket? Növeszthetnek -e a halak lábat? A regény válasza, nem meglepő módon, nemleges: a végén, slusszpoénként még Ari életének egyik legnagyobb traumájáról is kiderül, hogy teljesen félreértette a helyzetet.

Finoman adagolt szarkasztikus humor, különleges narráció (a történetet Ari legjobb barátja meséli el, akiről lehetetlen eldönteni, hogy a főhős alteregója csupán, vagy valódi szereplő), töredékes történet-vezetés, csöndes, északi melankólia, no meg sok-sok leírás Izland legészakibb részéről, ahol nem csak a hideg miatt nehéz az emberek élete. A végére bizony teljesen megbocsájtottam a regénynek a sok majdnem-giccset is. Egészen biztos, hogy még fogok olvasni mást is Kalman Stefánssontól. Maximum nem mostanában.

Értékelésem: 9/10