Marilynne Robinson: Háztartás
Hol jobb egy gyereknek: saját problémás családjában, vagy "normális" idegenek közt?
Meg kell valljam, a Háztartással nem boldogultam könnyen, sokáig nagyon nehezen találtunk egymásra. Valószínűleg azért, mert a fülszöveg alapján valami egészen másra számítottam: idahói kisváros, családregény, női főhősök, különféle generációk egy háztartásban… Elég ígéretesen hangzott, a lelki szemeim előtt mindjárt meg is jelent egy vaskos kötet, aminek az elején talán még családfa is van, és amit –a minden bizonnyal nyomasztó hangulat ellenére – olyan otthonos érzés lesz olvasni. Mondjuk ha jobban megnéztem volna a borítót, meg esetleg az oldalszámra (244.) is rápillantok, már gyanút is foghattam volna, így viszont csak akkor ért a csalódás, amikor a vékonyka kötet első oldalai után rá kellett döbbennem: ez a kisregény minden lesz, csak otthonos nem. Viszont mire a végére értem, a szöveg kárpótolt mindenért.
Hogyan is várhatnánk családfát meg kedélyes anekdotákat egy narrátortról, aki maga is alig tud valamit a családjáról? Ruth-ot és a húgát, Lucille-t az anyjuk egy napon otthagyja addig sosem látott nagyanyjuk verandáján, aztán egy szikláról belehajt a Fingerbone-ba, ugyanabba a tóba, amelyben a nagypapa is életét vesztette évekkel azelőtt. A lányok nagyjából ennyit tudnak a felmenőikről: apjuknak még a kilétében sem biztosak, és zárkózott nagyanyjukhoz sem igazán sikerül közel kerülniük. Az asszony halálakor idős rokonok veszik át a nevelésüket, majd mikor ők visszakoznak, megjelenik nagynénjük, a különc Sylvie. A kislányok eleinte mindent megtesznek, hogy új pótanyjuk kedvében járjanak, Sylvie pedig szereti is őket a maga sajátos, nem túl felelőségteljes módján, ám a kamaszkorba lépve Lucille-t egyre inkább zavarni kezdik nagynénje furcsaságai, és küzdeni kezd azért, hogy problémás családját hátrahagyva a „normális” emberek közé tartozhasson. Ruth szeretné követni Lucille-t, ugyanakkor közben igenis kötődik a folyton nyirkos és rendetlen házhoz, a nagypapa szárítottvirág gyűjteményéhez és a bogaras Sylvie-hez is…
A könyv több izgalmas kérdést is felvet, ezek közül talán a legfontosabb: mi a jobb a gyereknek? Ha elszakítják a nevelőtől, aki minden igyekezete ellenére sem képes biztonságos otthont biztosítani neki, és jó szándékú idegenek közt kell felnőnie? Vagy inkább ha a saját családjában hagyják, ahol szeretik, de nem jól? Bevallom, én nagyon szurkoltam Ruthnak és a nagynénjének, hogy együtt maradhassanak, ugyanakkor rá kellett jönnöm: mindeközben abban is őszintén reménykedtem, hogy végül a kislányt „megmentik” Sylvie-től. Hogy melyik változat lett volna kevésbé rossz? A regénynek erre nincs kész válasza, de valószínűleg egyébként is eldönthetetlen.
Az sem igazán derül ki, miért nem képesek a család tagjai kapcsolódni, kötődni egymáshoz. Vajon mikor siklott félre minden? Hol volt az a pont, ahol még lehetett volna változtatni? A szülők generációjában, a nagyszülőknél, vagy még régebben? Mennyiben határzonak meg minket az öröklött, és mennyiben a tanult dolgok? Mitől lesz egy család család? Nem tudjuk meg, mert Ruth sem tudja: látszólag ő az egyetlen szereplő a történetben, aki képes volna kötődni, csak nem nagyon van kihez.
Így válik az embereknél tulajdonképpen fontosabb szereplővé a táj: elsősorban a városkát időről időre elárasztó Fingerbone-tó, mely mintha folyamatosan hívogatná Ruth-t és Sylviet, hogy csatlakozzanak benne nyugvó családtagjaikhoz…
Árvaság, otthontalanság, a kötődésre való képesség hiánya, rosszul szeretés, mindezek hátterében pedig egy hideg és nyirkos kiváros – nos, ezek miatt olyan nyomasztó olvasmány a Háztartás. Pedig a stílusa olvasmányos, sőt, már-már könnyednek is hat, de vigyázat, Robinson csal: minden mondatnak igenis súlya van. Bár a szereplők gyakran csak fecsegnek, valójában patikamérlegen adagolva kapjuk az információkat, a végén pedig ott maradunk egyedül a feszültséggel meg az etikai kérdésekkel. Nagyon jól felépített szöveg, engem a végére teljesen megvett, noha egy jó darabig biztosan nem olvasom el újra.
Értékelésem: 10/10
