Benyák Zoltán: Képtelen történet
Az őszi-téli időszakban, amikor kezd napról napra hidegebb és sötétebb lenni, általában beiktatok legalább egy ifi-fantasyt a szépirodalmi olvasmányaim közé – egyszerűen azért, hogy egy kicsit kiszakítson a borongós valóságból. Éppen ezért nem is jöhetett volna jobbkor Benyák Zoltán felkérése, hogy olvassam el legújabb regényét, a Képtelen történetet.
Főnix Könyvműhely, 2020
Max bogaras, idősödő történetíró, aki a saját világában él és nem foglalkozik a valósággal: naphosszat csak ücsörög képzeletbeli elefántcsonttornyában, és írja a képtelenebbnél képtelenebb történeteit. Illetve csak írná, ha nem szenvedne már évek óta alkotói válságban. Egy napon azonban felkeresi őt egyik szereplője, egy tíz év körüli kislány, és megkéri, hogy segítsen neki megkeresni valamit, amit az egyik történetben elvesztett. Max ugyan csak halványan emlékszik a kislány meséjére, az azonban rémlik neki, hogy valószínűleg élete legfontosabb, legszemélyesebb írásáról van szó. Így némi vonakodás után a lánnyal együtt elhagyja tornyát, és mindjárt egy különös kalandban találja magát saját fantáziájának bizarrnál bizarrabb teremtményei közt, akik legtöbbször égnek a vágytól, hogy alaposan megleckéztessék teremtőjüket…
Vajon hogy boldogulna J.K. Rowling, ha hirtelen a Harry Potter világában találná magát? Hány napig élné túl George R.R. Martin Westeroson? Mihez kezdene Tolkien Középföldén? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, miközben Max – általában nem túl hősies – küzdelmét figyeltem, hogy túlélje a saját képzeletét. Ez az alapötlet már csak azért is nagyon jó, mert alkalmat ad az írónak arra, hogy folyamatosan utalgasson a szórakoztató irodalom nagyjaira: már mindjárt a címben ott egy referencia (Michel Ende Végtelen történetére utal), de a szöveg megidézi többek között az Alíz csodaországbant, Tolkien műveit, A máltai sólymot, A sátán kutyáját, A kincses szigetet, és még sorolhatnánk. A szereplők folyamatosan reflektálnak saját kitaláltságukra is, ami sokszor igencsak vicces szituációkat eredményez – nagyon tetszett a könyv humora, ami főleg a szöveg első felében domináns.
A regény második felében aztán előtérbe kerül a történet komolyabb és érzelmesebb része: hiszen Maxék utazása a mesevilágban szimbolikus, az írónak valójában a zord valóság még zordabb problémáira kellene megoldást találnia, hogy – legtöbb hősével ellentétben – az ő története végre happy enddel zárulhasson. Bevallom, én jobban élveztem a regény „képtelen”, humoros rétegét, mint ezt: főleg a történet lezárása sikerült kiszámíthatóra és egy kicsit leegyszerűsítőre.
A Képtelen történetnek azonban nem is igazán célja, hogy megújítsa az ifi-fantasy műfaját: inkább csak szórakoztatni akar, folyamatosan megidézve a műfaji hagyomány nagyjait – és persze elmesélni egy kedves, szívmelengető történetet egy családról, akik sok nehézség árán újra egymásra találnak.
Ezúton is köszönöm szépen Benyák Zoltánnak, hogy eljuttatta hozzám a regényt. Bevallom, egy kicsit féltem, hogy mi a csudát fogok írni róla, ha nem fog tetszeni, de szerencsére ezt a dilemmát megúsztam, mert a Képtelen történet pontosan azt a könnyed kikapcsolódást nyújtotta, amire most szükségem volt.
Egy tipikusan borongós, őszi estékre való olvasmány, ami a felnőtteket egy kis időre visszakalauzolja a gyerekkorba, a gyerekkori olvasmányok varázslatos világába, a kiskamaszokat pedig remélhetőleg új könyvek elolvasására motiválja.
Értékelésem: 7/10
