Helló, kijárási tilalom, helló, félresikerült kovászos kenyerek és helló, többezer oldalas, borongós hangulatú norvég regényfolyam!

Az Álmok Karl Ove Knausgard önéletrajzi regényciklusának, a Harcomnak az ötödik kötete – és bevallom, engem egyelőre annyira nem kapott el. Még körülbelül száz oldal van hátra, de elég nehezen haladok vele, és eddig messze nem nyűgözött le annyira, mint a sorozat első három része. (Számomra már a negyedik is kisebb csalódás volt, de úgy emlékszem, az azért valamivel jobban lekötött.)

A Harcomnak majd szeretnék egy hosszabb blogbejegyzést is szentelni jövőre, ha megjelenik a hatodik, befejező kötete is. Egyelőre legyen elég annyi, hogy ez egy hiperrealisztikus részletességgel megírt önéletrajzi regény, amiből semmi mást nem ismerhetünk meg, mint Karl Ove Knausgard író néha viszontagságos, néha csak lehangolóan hétköznapi életét. (Vagy legalábbis egy életet, éppen azt, amit az írásfolyamat során az író saját magának megkonstruál.) Ennek ellenére az első három kötet számomra nagyon izgalmas volt, és mindjárt a kedvenc íróim egyikévé avatta Knausgard-t. Az Álmok pedig éppen azért ígérkezett érdekesnek, mert az íróvá válás időszakáról, a bergeni egyetemi évekről szól. Nos, a kötetből kiderül: a legtöbb íróhoz hasonlóan a mi Karl Ovénk sem indult egyből irodalmi rocksztárként, rögös út vezetett a szépirodalmi listák éléig, sok elutasítással, kudarccal és főleg önmarcangolással fűszerezve. A nagy kérdés az, hogy később beérett -e az itt még csak lappangó tehetség, kitermelve napjaink egyik legjobb kortárs norvég íróját – vagy inkább arról van szó, hogy KOK megalkotta korunk legnagyobb irodalmi blöffjét? Az az igazság, hogy ha csak az Álmokat olvastam volna, biztos, hogy az utóbbi véleményre hajlanék.

A kötet ugyanis meglehetősen túl van írva. Egy ideig még egészen élveztem Karl Ove borongós bergeni mindennapjait – aztán rettenetesen meguntam őket. Egy molyon olvasott vélemény szerint Knausgard talán azt próbálja rekonstruálni, milyen gyenge író volt még egyetemista korában… Nos, ha ez így van, akkor az elég jól sikerül is neki, mindenesetre az én ízlésemnek egy ilyen írói húzás túl posztmodern. A mindennapok leírását ugyanis ezúttal nem színesítik bravúros kronológiai ugrások vagy érdekes esszéisztikus részek, mint az első két részben. A harmadik kötet líraisága is teljesen hiányzik. Csak maguk a leírások vannak, és végtelen mennyiségű önmarcangolás. 640 oldalon keresztül.

 Jó dolgozatokat írtam, cikkeket, kritikákat és interjúkat. De amint leültem, hogy szépirodalmat írjak, az egyetlent, amire az életemet akartam feltenni, az egyetlent, amit kellően értelmesnek éreztem, kudarcot vallottam. Leveleket írtam, akkor csak úgy folyt belőlem, mondatszámra, oldalszámra. Gyakran az életemből vett történetekből álltak, az élményeimből és a gondolataimból. Ha sikerülne áttenni ezt az érzést, ezt az attitűdöt, ezt az áramlást irodalmi prózába, minden rendben lehetne. De nem ment. Leültem az íróasztalhoz, írtam egy sort, aztán megálltam. Írtam még egy sort, majd stop. Gondoltam, hogy elmegyek egy hipnotizőrhöz, aki meghipnotizál, olyan állapotba vezet át, amelyben csak úgy dőlnek belőlem a szavak és a mondatok, úgy, mint amikor levelet írok, talán beválna, hallottam hipnotizált emberekről, akik leszoktak a dohányzásról, akkor miért ne lehetne azért hipnotizálni valakit, hogy könnyedén és folyékonyan tudjon írni? Felcsaptam az Arany Oldalakat, de nem találtam benne olyat, akinek hipnotizőr lett volna a szakmája, másokat megkérdezni pedig nem mertem, mert futótűzként terjedne a híre, hogy Yngve öccse hipnotizáltatni akarja magát, hogy tudjon írni, így elvetettem a gondolatot.

Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyáltalán nem élvezem a regényt. Hiszen az irodalmi valóságshow-nak még mindig elég nagy a vonzereje: a legalaposabb részletességgel betekinthetünk, valakinek a mindennapjaiba (vagy legalábbis abban az illúzióban részesülünk, mintha betekinthetnénk). Látjuk enni, inni, szeretkezni, maszturbálni, zenélni, írni és (talán legtöbbször) az öntudatlanságig lerészegedni. Ráadásul a norvég irodalom más nagy alakjai is feltűnnek körülötte: Fosse, Hovland, Tore Renberg… (Mondjuk nekem saját olvasmányélményem csak az utóbbival van, őt viszont nagyon szeretem.) Szégyen, nem szégyen, engem ez szórakoztat. És szerencsére a könyv humorban sem szűkölködik. Szóval, még ha lassan is haladok, azért tetszik az Álmok, és vannak kiemelkedően jó részei – de sajnos vannak csak simán érdektelenek is. Mindenesetre az első három kötet olvasása során érzett eufóriám ezúttal elmaradt.

Értékelésem: 7/10