Egy ötvenes éveiben járó író(nő) osztálytalálkozóra igyekszik a szülővárosába, egy másik országba. Hazafelé tart – de nevezhetünk -e otthonnak egy helyet, ahol már egy élő rokonunk sincs? Miközben a cél felé autózik, és sorra találkozik a régen látott osztálytársakkal, egykori utazásokat, beszélgetéseket, történeteket idéz fel magában, melyek valahogyan mind kötődnek a haza, hazátlanság, otthonosság és idegenség témaköréhez.

Jelenkor, 2020.

A Haza egy lassan hömpölygő, esszéisztikus kötet. Számomra az olvasás nehézségét mégsem annyira a sok filozofálás, műelemzés és rengeteg (rendszerint angol és orosz) nyelvészkedés adta, hanem inkább az, hogy nagyon sokáig egyáltalán nem éreztem otthon magam ebben a szövegvilágban. Az elbeszélő ugyanis – nagyon tudatosan – használ egy csomó elidegenítő gesztust, amivel eltávolítja magától (s így az olvasótól is) a történetet. Egyes szám harmadik személyben beszél saját magáról, nevét nem tudjuk meg – ahogyan nem nevezi meg fiát (a Fiú) férjét (a Másik) sőt még a két hazáját sem: csak következtethetünk, hogy Magyarországról és Romániáról (Erdélyről, azon belül is Kolozsvárról) van szó. Élettörténetét csupán apró mozaikokból tudjuk összerakni, kevés igazán személyes dolgot tudunk meg róla. Ez a sok homályosság, konkrétum-kerülés elviekben azt is szolgálhatná, hogy az olvasó könnyebben helyettesíthesse be saját magát a főhőssel, a gyakorlatban viszont mégis inkább azt eredményezi, hogy befogadóként ugyanolyan idegennek és szerencsétlennek érezzük magunkat a szövegben, mint a főszereplő az új hazájában. Vagy később már a régiben is.

Igazság szerint a könyv valamennyi szereplője otthontalannak érzi magát, és ebben nincs igazán különbség azok között, akik kivándoroltak, és akik otthon maradtak. Ha térben nem is, időben mindenképpen eltávolodtak a közös fiatalkoruktól, ráadásul ma már a maradók is ugyanúgy akcentussal beszélik anyanyelvüket, a magyart, mint akik az óceán túlpartján élnek. Visszamenni, újra találkozni persze jó, de nem lehet katarzis. Az egykori világ ugyanis nincs többé – és ez így szükségszerű.

A Haza tehát valami nagyon általános emberi történetet mesél el, mégis, nagy lehet a kísértés, hogy referenciálisan olvassuk a szöveget, Tompa Andrea saját történeteként. Sok életrajzi adat stimmel, és bevallom, a regény elolvasása előtt egy kicsit még reménykedtem is abban, hogy ez egy kvázi önéletrajzi kötet lesz, de csalódnom kellett: ehhez tényleg túl kevés benne a személyesség. Én az írónő előző könyvét, az Omertát nagyon szerettem, a Hazához sokkal-sokkal nehezebben tudtam közel kerülni. (Ezért is olvastam majdnem egy hónapig, időnként félbeszakítva más könyvek miatt.) A végére viszont eléggé elkapott. Nem tartom hibátlannak – egyes osztálytársak bemutatását például elég kimódoltnak érzem – viszont Tompa prózája most is gyönyörű szép, és vannak a könyvnek egészen zseniális részei is. (Nekem a Rézvirág és a Dögcetlik című fejezetek voltak a kedvenceim.) Az sem mellékes, hogy szerintem még nem olvastam semmit, ami ennyire jól, és ennyire frázis-mentesen mutatta volna be, milyen lehet határon túli magyarnak lenni.

Mindamellett azt hiszem, ezt a regényt mindenképpen el fogom olvasni még egyszer, idősebb koromban is. Így közel a harminchoz nagyon ritkán érzem azt, hogy túl fiatal vagyok egy könyvhöz, de ez kicsit ilyesmi élmény volt.

Értékelésem: 9/10