Anthony Burgess: Gépnarancs
Rettenetes grjáznüj vónnüj egy világ ez, Ó testvéreim.
Ez a könyv a tavalyi Libris raktárvásár óta várja a polcomon, hogy elolvassam, de valójában már sokkal régebb óta a várólistámon van. Két dolog miatt halogattam az elkezdését: az egyik az erőszakos, felkavaró témája, a másik az elsőre nehéznek tűnő a nyelvezete. Végül mindkét aggodalmam jórészt alaptalannak bizonyult.
Helikon (Trubadúr), 2016
A Gépnarancs egy, valamikor a meghatározhatatlan jövőben (a legtöbbek szerint egy elképzelt hetvenes években) játszódó disztópia. London utcáit fiatalkorú bűnözők tartják rettegésben: nappal még nagyjából rendet tartanak az Állam fegyveres erői, de sötétedés után a legtöbben már nem is mernek kimenni az utcára, nehogy a bandák áldozatai legyenek. A narrátor és főszereplő, a tizenéves Alex egy ilyen bűnbandának a vezére: három „drúgjával” együtt szláv eredetű szavakkal tűzdelt szlengben beszél, szintetikus drogokkal kevert tejet iszik a népszerű tejbárokban, és lelkiismeretfurdalás nélkül megver, kirabol minden férfit és megerőszakol minden nőt, aki az útjába akad. Pedig Alex legnagyobb szenvedélye nem is kábítószer és az erőszak, hanem a klasszikus zene: Ludwig van Beethowen szimfoniái a valóságban nagyon is jól megférnek a válogatott rémtettekkel (sőt, tökéletes zenei aláfestésül szolgálnak azokhoz), Alex pedig jókat nevet a felnőtteken, akik szerint a művészetek ismerete elcsitítaná, sőt, erkölcsileg nemesíthetné a rossz életű Mai Fiatalokat.
Ám egy napon Alex hibázik, és a hírhedt „milicilik” kezébe, majd börtönbe kerül. Hamarosan pedig azon kapja magát, hogy egy vadonatúj átnevelő eljárás kísérleti nyula lesz: viselkedésszabályozásnak (vagyis gyakorlatilag agymosásnak) vetik alá, melynek következtében már az erőszak puszta gondolatától rosszullét fogja el. S mivel az eljárás során levetített kínzásokat klasszikus zene kíséri, Alex a jövőben a zenét sem tudja élvezni többé. Bár az Állam így rákényszeríti, hogy többé ne kövessen el erőszakot, egyúttal amolyan „gépnaranccsá” is változtatja őt. Hiszen „az az ember, aki többé nem választhat, megszűnik ember lenni.”
Mi a fontosabb? A bűnözésmentes utcák, vagy a szabad akarat? És ki a rosszabb: a dühös, munkásosztálybeli kamaszok, akik drogok hatására követnek el szörnyűségeket, vagy a hatalom, aki józan megfontolásból kínoz meg és változtat emberi géppé tizenéveseket? A regény – többek között – ezekre a kérdésekre keresi a választ.
Nem jobb-e bizonyos értelemben az, aki a rosszat választja, mint akire rákényszerítik a jót?
Általában nem szeretem azokat a szövegeket, melyekben a főhős az antagonista is egyben, azt pedig még rosszabbul szoktam viselni, ha a narrátornak nincs semmilyen erkölcsi érzéke. Ám Burgess valahogy úgy tudta megírni Alex figuráját, hogy a sok borzalmas tett ellenére, amit elkövet, valahogy mégis szerethető legyen. Annak idején sokan éppen emiatt bírálták a regényt: hogy túlságosan vonzónak állítja be fiatalkorú bűnözést – főleg, hogy a Kubrick-film miatt valóban kialakult egy óriási kultusz a történet körül.
Pedig Burgess tényleg csak etikai kérdéseket feszeget. Egyébként mint disztópia, a szöveg engem annyira nem nyűgözött le: nincs benne sokkal több annál, amit a fülszöveg is összefoglal, a legutolsó fejezetet pedig kifejezetten didaktikusnak éreztem. Viszont a nyelvezete, atyaég! Bevallom, számomra a nyelv adta el az egész könyvet. Persze az első oldal után még erősen vakartam a fejem, és nem tudtam eldönteni, kell-e ez nekem, de aztán hamar belerázódtam, és egészen magával ragadott az az egészen sajátos, oroszos szavakkal teletűzdelt, néha pedig már-már Shakespeare-ien régies nyelv, amit Alex beszél. Én magyarul olvastam a szöveget, de beleolvastam az angolba is – amennyire én meg tudom ítélni, Gy. Horváth László fordítása elég jól visszaadja az eredetit. Az utószóban az áll egyébként, hogy Burgess azért találta ki ezt a nyelvet, hogy a borzalmak leírása ne legyen olyan megterhelő (az ő felesége valóban nemi erőszak áldozata volt) és így az olvasás is sokkal egyszerűbb. (Legalábbis lelkileg. Én a filmet még mindig nem mertem megnézni…)
"- Na? Mi legyen?
Ott voltam én, vagyis Alex, meg a három drúgom, vagyis Pete, Georgie és a Balfék, hogy az micsoda egy balfék volt, ültünk a Karóva tejbárban, és a galavánkat gyötörtük, hogy mihez kezdjünk az estével, mert sötét hideg lepra téli este volt, de esni nem esett. A Karóva tejbár ilyen tejmegmég mésztó volt, és lehet, hogy ti már nem is emlékeztek ezekre a mésztókra, Ó testvéreim, mert szkóró szalad az idő és hamar felejtünk, újságot meg senki sem olvas. Na, hát tejet lehetett ott kapni meg még valami mást."
Mindenesetre magára a szövegre nem tudok mást mondani, mint hogy horrorsó. Nagyon lekötött és magával ragadott, az első oldaltól az utolsóig. Sokkal jobban tetszett, mint amire számítottam. És ez valahol egy kicsit félelmetes is…
Értékelésem: 9/10
