Ali Smith: Ősz
Az Ősznek három főszereplője van: az első Elisabeth, harmincas művészettörténész, a második Daniel Gluck, egykori szomszédja, a harmadik pedig a Brexit-szavazás utáni Nagy-Britannia. A történet 2016 őszén, néhány hónappal a történelmi jelentőségű népszavazást követően játszódik. Elisabeth minden héten meglátogatja a 101 éves, haldokló Danielt az idősek otthonában, s miközben az alvó férfit figyeli, gondolatban felidézi az együtt töltött éveket. Daniel kamasz korában egyszerre volt számára mentor, pótapa és plátói szerelem: ő ismertette meg vele Pauline Boty női pop-art festő művészetét is, mely később a kutatási területe lett. Azonban később ők ketten mégis eltávolodtak egymástól, s most egyre fogy a remény, hogy Elisabethbek lesz még esélye valaha bocsánatot kérni és köszönetet mondani…
Miközben Daniel zavaros álmaiból az ő hosszú és különleges életét is megismerjük, a háttérben egy ország próbál magához térni a szavazás eredménye utáni sokkból, mely még inkább kiélezi a különféle csoportok közti ellentéteket.
Magvető, 2020
„Belefáradtam a hírekbe. Belefáradtam, hogy olyasmit mutatnak megdöbbentőnek, ami nem az, és olyan leegyszerűsítően foglalkoznak azzal, ami igazán döbbenetes. Belefáradtam az aljas indulatba. Belefáradtam a haragba. Belefáradtam az aljasságba. Belefáradtam az önzésbe. Belefáradtam, hogy semmit nem csinálunk, hogy megállítsuk. Belefáradtam, hogy még bátorítjuk is. Belefáradtam az erőszakba, ami már itt van, és belefáradtam az erőszakba, ami még csak most jön, még nem történt meg. Belefáradtam a hazugokba. Belefáradtam a szentté avatott hazugokba. Belefáradtam, hogy ezek a hazugok hagyják ezt megtörténni. Belefáradtam, hogy azon kelljen töprengenem, hülyeségből csinálták, vagy szándékosan. Belefáradtam a hazug kormányokba. Belefáradtam, hogy az embereket már az sem érdekli, ha hazudnak nekik. Belefáradtam, hogy ezt félelmetesnek kelljen éreznem. Belefáradtam a kishitűségbe. Belefáradtam a viszályoskodásba.
Belefáradtam, hogy nem tudom a megfelelő szavakat.”
Smith prózája lírai és nagyon szép. A szereplők szerethetőek, és sok a frappáns gondolat is – néha egyébként már-már ijesztő volt, mennyire azt éreztem, hogy Magyarországról olvasok… A történet időnként zavarosnak tűnik, de a végére összeáll a kép, pont mint egy Boty-kollázs esetében. (Egyébként sosem lehetek elég hálás Ali Smtihnek, hogy megismertette velem Pauline Boty festményeit és élettörténetét. Fantasztikus, méltatlanul elfeledett művész, keressetek rá!) Miközben olvastam, volt bennem egy kis csalódottság és hiányérzet: „Jó-jó, de azért mégsem annyira jó, mint ahány díjat kapott, és amennyire beharangozták” – de mióta befejeztem, és néhány nap alatt leülepedett az élmény, egészen felértékelődött bennem a szöveg. Kíváncsi vagyok a sorozat többi részére is – az Ősz ugyanis csak első darabja az Évszak-kvartettnek, mely „a brit Eu-népszavazás hatásait vizsgálja különálló, de szépen összecsengő történetekben.”
Értékelésem: 9/10
