Zadie Smith: Fehér fogak
Már régóta szerettem volna valamit elolvasni Zadie Smith-től, de ha nincs a Ferrante kedvencei kihívás, valószínűleg nem a Fehér fogakra esett volna a választásom – már csak azért sem, mert tudomásom szerint ezt a regényt 2002 óta nem is adták ki Magyarországon. Igazából nem nagyon értem, hogy miért: amellett, hogy jó könyv, a témája is igazán aktuális maradt. Mindenesetre végül minden a lehető legjobban alakult: rátaláltam erre a könyvtári példányra (atyaég, a borítója annyira kétezresévek-eleje!) és így a Zadie Smith-szel való ismerkedést a legelső regényével kezdhettem.
Európa, 2002
A történet átível az egész huszadik századon, ám legnagyobb részt a ’80-as 90-es évek Londonjában játszódik, s három család hol összefonódó, hol szétváló életét mutatja be. Archibald Jones és Szamad Miah Ikbal a második világháború alatt kötnek örök barátságot, melyet a hetvenes években megerősít, hogy nagyjából egyszerre vesznek feleségül két, náluk jóval fiatalabb nőt: Szamad a feddhetetlen bangladesh-i Alszanát, Archie pedig a gyönyörű, vakítóan fehér fogú jamaicai Clarát, aki Jehova tanúja anyja elől menekül a korai házasságba. A gyerekeik is közel egy időben születnek: Jonesék lánya, Irie, és Ikbalék ikerfiai, Madzsid és Millat egy darabig elválaszthatatlan jóbarátokként cseperednek észak-londoni otthonaikban. Azonban kiskamasz korukban Szamad – a fiait érő „rossz nyugati hatás” miatt drasztikus lépésre szánja el magát: Madzsidot visszaküldi Bangladeshbe, hogy legalább az egyik fia tisztességes neveltetést kapjon… Pedig az igazi fekete leves még hátra van: Millat és Irie ugyanis nem sokkal később megismerkednek Chalfenékkel, egy középosztálybeli, tudós, liberális családdal, akik mágnesként vonzzák őket, hiszen saját zűrös famíliájukkal szemben a normalitás eszményét testesítik meg… Persze csak addig, amíg jobban meg nem ismerik őket.
Ebben a regényben senki nem az, akinek látszik, akinek várják, vagy akinek lennie kellene. A hazájában felvilágosultnak és modernnek számító Szamad Angliában bigott, vallásos muszlim lesz (vagy legalábbis szeretne azzá válni); a Bangladesh-be visszaküldött ikerfiú angolabb lesz az angolnál, míg a Londonban maradt testvére egy szélsőséges, iszlám fundamentalista csoporthoz csatlakozik; a racionális tudós-házaspár fia militáns vegán állatvédőként végzi, míg a Jehova Tanúja nagymama titokban feminista eszméket dédelget… Az örökké döntésképtelen átlagember, Archie pedig a megfelelő pillanatban valódi hősiességről tesz tanúbizonyságot.
A Fehér fogak tipikus debütáló-regény: lehet, hogy helyenként kiforratlan, vagy túl sok mindent akar egyetlen könyvbe zsúfolni, de annyira eredeti, lendületes és lelkes, hogy az ember könnyen megbocsátja neki az apróbb hibákat. A stílusáról nekem Franzen jutott az eszembe: szatirikus, lényeglátó és realista. Jókat lehet rajta nevetni... és persze szörnyülködni is. Sodró lendülettel száguld a katarktikus végkifejlet felé, s közben tökéletesen bemuatatja az angol (és egyéb nyugat-európai) multikulturális társadalmak problémáit, a bevándorlók és az a britek szemszögéből egyaránt. (Akikről egyébként kiderül, hogy szintén bevándorlók...) Brexit-regénynek is simán elmenne: igaz, hogy 16 évvel a népszavazás előtt jelent meg, de nagyjából minden folyamatot bemutat, melyek a mostani helyzethez vezettek.
Nagyon szerettem – annak ellenére is, hogy számomra mindig megnehezíti az olvasást, ha egy ilyen hosszú könyv szatirikus. Amikor ennyi időt töltök a szereplőkkel, szeretem őket kedvelni – na, Ikbalékat, Jonesékat és pláne Chalfenékat a legtöbbször nagyon nehéz. Szerencsére Zadie Smith azért nem veti el a sulykot, és mindig éppen akkor csillantja meg a szereplők esendő emberi oldalát, mikor már kezdene túlságosan is elegünk lenni belőlük.
Biztos, hogy fogok még tőle olvasni mást is.
Értékelésem: 9/10
