„Ahogy a példabeszédek alkotója is mondta, fiacskám: Akármilyen széles is a tenyered, a Napot el nem takarhatod vele.”

Nagyon régóta szimpatizálok a Poket-mozgalommal, de ez volt az első könyv, amit tényleg meg is vettem a tatai automatából. (Azóta mondjuk rendeltem még hármat… De ez egy másik történet.) Már az is nagyon szuper kezdeményezés, hogy bárki hozzájuthat egy automatából szép és praktikus méretű klasszikusokhoz, akár utazás közben is – de hogy egy Booker-díjas, magyarul először megjelent kortárs regényt megvehettem potom 1500 forintért a postára menet, hát ez meg egészen fantasztikus. (És egyértelműen akkora kísértés, aminek nem tudtam ellenállni...)

A Hold asszonyai egyébként is nekem valónak tűnt: hiszen egy női szerző által írt közel-keleti családregény, az első oldalon családfával, úgy, ahogy azt kell. A történet egy al-Awafi nevű ománi faluban játszódik, egy különös helyen, ahol meg is állt az idő, meg nem is: a fiatalok már mobiltelefonokkal szaladgálnak, de azért a többség életét még a konzervatív iszlám vallás gyakorlása határozza meg, miközben a falusiak eljárnak a sivatagban lakó beduinok ősi pogány szertartásaira is… Ebben a félig modern, félig tradicionális világban még a rabszolgaság sem távoli emlék, hiszen az Ománban az 1970-es évekig teljesen legális volt, sőt, néhányan (köztük az egyik főszereplő apja) még ezután is kereskedtek emberekkel. A történet sok apró kis mozaik-kockából, több szereplő nézőpontjából áll össze. A két központi szereplő egy házaspár két tagja: Abdallah és Majja, ám hozzájuk kapcsolódóan szüleik, gyerekeik, testvéreik és egykori rabszolgáik történetét is megismerhetjük.

Bár a Hold asszonyai cím azt sugallhatja, hogy a regény elsősorban női szemszögből íródott, ez nem teljesen így van. Sőt, a legtöbbször megszólaló szereplő a férj, Abdallah, akinek a története elég pontosan bemutatja, hogy a hagyományos, hierarchiára épülő és szélsőségesen férfi-központú társadalmak nem csak a nőknek és az alacsonyabb társadalmi helyzetű embereknek okoznak fájdalmat, hanem a férfiaknak is. A zsarnok apja által félig-meddig megnyomorított Abdallah szerelemből veszi el Majját, a nő számára azonban ez mindig is csak egy elrendezett érdekházasság marad, melyben soha, egy pillanatig sem tudja elengedni magát, férje érzelmei pedig örökre viszonzatlanok maradnak. Egyébként nem csak az ő kapcsolatuk van kudarcra ítélve: a regényben bemutatott legtöbb házasság boldogtalan, legyenek akár elrendezettek, akár szerelmiek. Egyetlen pozitív példát találunk csupán: Majja testvére, Aszmá és férje, Khalid viszonyát, akik „nagy türelemmel, önvizsgálattal és alkalmi áldozatok árán megtanultak elegendő teret kialakítani maguk számára, ahol mindketten szabadon keringhettek.”

A leginkább az tetszett ebben a történetben, hogy nem egy jól ismert, közel-keleti narratívát kapunk bántalmazó férjekkel és burka mögé rejtett, szenvedő nőkkel, hanem egy sokkal hétköznapibb, ám egyszerűségében is szép történetet ománi emberekről, akik egy tradicionális társadalomban próbálnak alkalmazkodni a felgyorsult világ megváltozott körülményeihez. Szerettem, olvastam volna még tovább is.

„Biztos volt benne, hogy már soha többé nem lesz ugyanaz, aki azelőtt volt. Amit az emberek úgy neveznek: tapasztalat, az valójában egy krónikus betegség – nem hal bele az ember, de nem is gyógyul ki belőle soha.”

Értékelésem: 9/10