Margaret Atwood: Az ehető nő
Fogalmam sincs, mi az oka, de valamiért az idei eddigi olvasmánylistám meg sem közelíti azt a színvonalat, amit az elmúlt években megszoktam. Rosszul válogattam, vagy én leszek évről évre kritikusabb? Nem tudnám megmondani. Mindenesetre tény, hogy a 2021-ben olvasott könyvek közül egyikért sem tudtam fenntartások nélkül, igazán rajongani. Mostanáig.
Margaret Atwood-ot olvasni számomra amolyan biztonsági játék: eddig a Testamentumok kivételével az összes könyve tetszett, de az az igazság, hogy még azt is élveztem, minden hibája ellenére. A Vak bérgyilkos a kedvencem tőle… És most már az első regénye, az Ehető nő is.
Jelenkor, 2020.
A történet egy kanadai nagyvárosban játszódik a hatvanas években, évekkel a feminizmus második hullámának berobbanása előtt. Főszereplője, Marian – ahogy egyik barátja megfogalmazza – már-már abnormálisan normális fiatal nő: van diplomája, jól fizető, igaz, nem sok előrelépési lehetőséggel kecsegtető állása egy piackutató cégnél, néhány hóbortos, de megbízható barátnője, és egy jóképű ügyvédbojtár udvarlója, Peter. Marian a mindennapokban racionális és határozott, noha a jövőről nincsenek egészen pontos elképzelései: nem azt tartja önmaga számára az egyetlen lehetőségnek, hogy háztartásbeli feleség és anya legyen, ugyanakkor hivatalnok vénkisasszonyként sem szeretné végezni, a többi opció pedig elég homályos a számára. Ezért aztán mikor Peter egy napon megkéri a kezét, józanul igent mond. Ám ahogy közeledik az esküvő napja, Marian döbbenten veszi észre, hogy kezd kifordulni önmagából: megmagyarázhatatlan szorongások, kényszerképzetek gyötrik, úgy érzi magát, mint egy elfogyasztásra váró zsákmányállat, és még a saját teste is ellene fordul, például nem képes többé megenni a húst…
Női szereplehetőségek, szimbolikus kannibalizmus, „normálisak” és „különcök” – no meg a köztük húzódó papírvékony határvonal, magával ragadó hangulat és jól megírt karakterek. Atwood 24 évesen írta ezt a könyvet, és pontosan olyan lett, amilyennek egy első regénynek lennie kell: erőteljes, lendületes, provokatív. A korszak és a főszereplő problémái miatt engem sokban emlékeztetett az egyik kedvenc könyvemre, az Üvegburára Sylvia Plath-tól. Egy kicsit még a stílusa is hasonló, noha annál jóval könnyedebb, humorosabb kivitelben. Ha valaki nagyon szőrszálhasogató, biztosan találna benne kiforratlanságokat, de az az igazság, hogy én imádtam az első sortól az utolsóig. Toronymagasan a kedvenc idei olvasmányom eddig.
Értékelésem: 10/10
