Valeria Luiselli: Elveszett gyerekek archívuma
Időnként kezembe akad egy-egy könyv, amiről nem tudom eldönteni, hogy zseniális szöveg, vagy csak óriási blöff. Az elveszett gyerekek archívumáról viszont elég határozott véleményem van: ez a regény bizony egy zseniális blöff. Figyelem, hosszú, indulatos és valószínűleg megosztó értékelés következik.
Magvető, 2020.
A történet szerint egy négy tagú család indul útnak autóval New Yorkból Arizona felé. A szülők mindketten rádiósok: az apa éppen az utolsó apacsokat kutatja, az anya pedig a déli határvidék idegenrendészeti központjaiban fogvatartott mexikói és közép-amerikai menekült gyerekek hangját akarja rögzíteni. Az útra magukkal viszik közösen nevelt, ám előző kapcsolataikból származó gyerekeiket is: egy tízéves fiút és egy ötéves kislányt. A túrát a szülők kutatási területe (egy kihalt népcsoport és egy csomó, visszatoloncolásra váró vagy éppen a sivatagban bolyongó fiatalkorú története) önmagában elég nyomasztóvá teszi, ám a két gyerekben mégis leginkább a jövő bizonytalansága kelt szorongást: mindannyian tudják, hogy az apa hosszú távon is délen képzeli el az életét, míg az anya a projekt elvégzése után vissza akar térni New Yorkba. A hosszú, forró és fárasztó autóút felett tehát Damoklész kardjaként lebeg a család szétszakadása, a végső elválás.
Az már az első fejezetek után világossá válik, hogy a történet nem egészen az, aminek a gyanútlan olvasó a fülszöveg alapján hihette: csak kis részben szól az indiánokról és a menekült-válságról, sokkal inkább ennek a konkrét, középosztálybeli-értelmiségi családnak a drámája, nagyjából azon gondolat jegyében, hogy itt a 21. században tulajdonképpen mi valamennyien elveszett gyerekek vagyunk. Az elbeszélés lassan, terjengősen, mintegy dokumentarista módon meséli el az utazás minden egyes napját, s közben a középpontba szépen lassan egy erkölcsi dilemma kerül: nem kellene -e ennek a házaspárnak régóta halott népek, illetve egy globális krízis áldozatai helyett (akiken vajnyi keveset tudnak segíteni pusztán a hangjuk rögzítésével) a saját gyerekeire koncentrálni? Azokra a gyerekekre, akiknek a boldogságáért viszont igenis felelősek - ahelyett, hogy minden normális igényüket figyelmen kívül hagyva átcincálják őket fél észak-Amerikán? Aztán következik egy fordulat, ami nagyjából választ is ad erre a költői kérdésre. Majd történik egy csomó nagyon valószínűtlen dolog, amitől kicsit kilóg a lóláb az addig realisztikus próza alól… Végül kapunk valamiféle megható (szerintem inkább kicsit csöpögős) lezárást. De nem ez volt az igazi problémám ezzel a regénnyel.
Még csak nem is az, hogy a szülők milyen végtelenül ellenszenves emberek. Pedig azok: már-már sztereotpikus megtestesítői annak a new yorki liberális értelmiségnek, akik csak biotejet isznak, szívből gyűlölnek minden republikánust, és olyannyira ateisták, hogy az egyébként rendkívül felvilágosult gyerekeiknek nem mesélik el, ki volt Jézus Krisztus. A gyereknevelési módszereik egyébként is megérnének egy misét – de komolyan, ki az, aki az ötéves gyerekével meghallgattatja a Legyek urát? Persze az, hogy olvasás közben nem egyszer kinyílt a bicska a zsebemben, nem a szöveg problémája, hanem az enyém; Luisellinek még akár a javára is írhatjuk, hogy árnyaltan, gyarlóságiakkal együtt mutatja be szereplőit.
A gondok vélenyémem szerint a narrációval vannak. A legelső narrátorunk ugyebár a nő. (Nevét nem tudjuk meg, ahogy a többiekét sem.) Én-elbeszélése steril, tárgyilagos, analitikus, helyenként enyhén lírai. Mármint általában, mert néhány mondatba meg bekúsznak olyan közönséges kifejezések, mint dugás, baszás, fing – félreértés ne essék, nem prűd vagyok, semmi baj nincs az élőbeszédszerűséggel, de itt kifejezetten kilógtak a szövegkörnyezetből. És ez bizony stilisztikai hiba.
Aztán átveszi a stafétát a gyerek-narrátor, akinek a gyerekségét nagyjából az jelzi, hogy három mondatonként beszúrja: „Ezt nem értettem teljesen.” Amúgy meg hosszú fejezeteken keresztül ugyanazt meséli újra, amit a nőtől már tudunk, anélkül, hogy az „ártatlan nézőpont” bármit is hozzáadna a szöveghez.
Végül még következik egy hosszú tudatfolyam-technikával megírt, központozás nélküli rész (szintén a fiú szemszögéből), aminek véleményem szerint semmi, de semmi funkciója nincs azon kívül, hogy a regény kipipálhassa az Ulyssess-referenciát is… És itt el is érkeztünk ahhoz, miért bosszantott igazán ez a szöveg: mert rettenetesen (és sajnos izzadság-szagúan) sznob.
Van itt minden, ami egy posztmodern műhöz kell: regény a regényben, ál-dokumentumok, képmellékletek és persze intertextualitás minden mennyiségben. Komolyan, olyan, mintha Luisellinek az lett volna a legfőbb célja, hogy belepakolja a regénybe egy teljes egyetemi „A 20. század világirodalma” kurzus tartalmát. Az utószóból kiderül, hogy van a szövegben többek között T.S. Eliot, Ezra Puond, Joseph Conrad és Rilke parafrázis is - a narrációs technika ihletője pedig Virginia Woolf Mrs Dalloway-e volt. Mindez szép és jó, az egyszerű olvasó megrémül, az irodalomkritikus pedig fejet hajt ennek az óriási hagyománynak a súlya alatt, de valójában mégis csak arról van szó, hogy végig olvasunk egy 470 oldalas regényt, amiből nagyjából úgy 150 oldal az érdekes… A többi meg csak szöveg. Öncélú bravúroskodás. És közben valahogy mintha pont a lényeg veszne el.
Lehet, hogy az én szegénységi bizonyítványom, de én nem szeretem az ilyesfajta irodalmat. Azt nem mondom, hogy egyáltalán nem tetszett a regény – igazság szerint rengeteg sort kiírtam magamnak belőle, és azt is elismerem, hogy a koncepció nagyon érdekes. Még azt is készséggel bevallom, hogy hosszú ideje egy szöveg sem foglalkoztatott ilyen hosszan, nem váltott ki belőlem ilyen heves indulatokat. Lehetséges, hogy egy napon majd újra fogom olvasni. De az nem mostanában lesz.
Értékelésem: 6,5/10
