A Vladimir az egyik legerőteljesebb debütáló regény, amit az utóbbi időben olvastam. Julia May Jonas abszolút beírta vele magát a kedvenceim, az olyan vagány, szókimondó nőírók közé, mint Elena Ferrante, Margaret Atwood, Sofi Oksanen vagy épen Zadie Smith.   

A regény főhőse és egyben narrátora egy hatvanhoz közeli professzorasszony, aki irodalmat tanít egy New York állambeli kis egyetem angol tanszékén. Élete egyik napról a másikra felfordul, mikor férje, a tanszékvezető ellen petíciót nyújtanak be hallgatónők szexuális zaklatása miatt. Ráadásul nemsokkal ezután új oktató érkezik az egyetemre a fiatal, jóképű és tehetséges Vladimir személyében, aki valamiért úgy vonzza a főszereplőt, mint a mágnes... A történet elsöprő erővel robog a katarzis felé, miközben egyre jobban megismerjük a szereplők belső motivációit, játszmáit és élethazugságait.   

Olvasás előtt két dologtól féltem a Vladimirrel kapcsolatban: az egyik, hogy egy túl didaktikus “metoo” regénynek bizonyul majd, amiben a mögöttes gondolatok az irodalmi megformáltság rovásárra mennek, a másik, hogy az ellenkező végletbe csúszik, és inkább elvont, művészkedő és rideg lesz, mint mondjuk A zongoratanárnő. Szerencsére mindkét aggodalom teljesen alaptalannak bizonyult. Egy magas szépirodalmi színvonalon megírt, ugyanakkor kifejezetten olvasmányos történetet kaptam, melyet már-már thriller-szerűvé tesz a feszültség, a ‘suspense’ fokozatos erősödése.

A főhősünk okos, határozott, önmagát folyton jó adag öniróniával elemző nő, aki kimondottan szeret a "bölcs, illúziómentes öregasszony" szerepében tetszelegni - aztán az események előrehaladtával egyre inkább lemállik róla ennek a toposznak a máza, és előkerül egy kislány, teli megfelelési kényszerrel és sérüléssel. Kiderül, hogy a hiedelmei, beidegződései sokkal inkább meghatározzák az életet, mint az elvei: férjének például azért ad teljes szabadságot, hogy magához láncolja, nem annyira a nyitott házasságban való hit miatt; feminizmusa dacára nagyon is hagyományos feleségként él; "elfogadó" létére pedig igazán könnyen ítélkezik más nők felett - és még folytathatnánk a sort.

Bár néha nem értettem egyet a gondolataival, a tetteit pedig gyakran helytelenítettem, olvasás közben mégis egyre jobban megkedveltem és szurkoltam neki: nem is annyira Vladimir elcsábításában, mint inkább, hogy végre lépjen valamit, lázadjon, változtasson az életén, mielőtt késő lesz. Nem akarok spoilerezni, de talán senki kedvét nem veszem el az olvasástól, ha elárulom, hogy a befejezés meglepőre, talányosra és elgondolkodtatóra sikerült.   

A Vladimir úgy tud beszélni a metoo jelenségről, hogy nem kinyilatkoztat, hanem inkább kérdéseket tesz fel, méghozzá nagyon okosakat. Hol a határ elnyomó és áldozat között? Mennyire könnyű átcsúszni egyik szerepből a másikba? Egyáltalán, léteznek általános igazságok, vagy inkább csak egyéni nézőpontok és történetek? Az egyre nyugtalanítóbb feszültséget intelligens, ironikus humor oldja. Nagyon szerettem, és biztos, hogy még sokáig gondolkozni fogok rajta.  

Értékelésem: 10/10  

Köszönöm szépen a recenziós példányt a Park kiadónak!