Avni Doshi: Égett cukor
“Abban, hogy mik is vagyunk mi egymásnak, valahol valami összeomlott, mintha egyikünk nem tartotta volna be a megállapodást, a hídnak a maga felé eső végét. Meglehet, az a baj, hogy egyazon oldalon állunk, és csak nézünk a semmibe. Meglehet, mindketten ugyanarra a dologra éheztünk, és a kettőnk összege megduplázta az érzést. És az is meglehet, hogy lyuk van a szívben, rendellenesség, amiből sosem gyógyulunk fel.”
Az Égett cukor megint csak az a fajta bemutatkozó regény, ami egyáltalán nem finomkodik, hanem a legelején belöki az olvasót a sűrűjébe. Már a cím is elárulja, hogy nem egy cukormázas történetről van szó - az első mondat pedig egyértelművé teszi, hogy az ízek közül bizony a keserű lesz a domináns: “Hazudnék, ha azt állítanám, hogy anyám nyomorúságos állapotában soha nem leltem örömet.”
Park, 2023.
Antárá léte egy sikertelen kísérlet eredménye. Anyja, Tárá megpróbált olyan lenni, mint más középosztály-beli indiai lányok: férjhez menni, gyereket szülni, délutánonként csinosan, száriban várni haza az urát. De nem működött. Tárá megszökött, és onnantól kezdve az érzelmek szabad megélésének szentelte az életét. Lakott ásramban, egy szent guru szeretőjeként, tengődött hajléktalanként, minden ésszerű kompromisszumot elutasítva a szülőkkel és a volt férjjel, majd éveken át szenvedélyes viszonyt folytatott egy fotóművésszel. Mindez akár szimpatikus is lehetne, ha nem hurcolta volna magával mindenhová a kislányát, néha túlkényeztetve, legtöbbször viszont teljesen elhanyagolva. Antárá már nevében is az anyja ellentéte: nem művészek után fut, hanem ő maga a művész, aki a múlt aprólékos dokumentálásának szenteli az életét. Az alkotási folyamat egyik fő mozgatórugója, hogy egyszer majd ezen keresztül szembesítse anyját a sok kárral, amit benne okozott. Ez azonban meghiúsulni látszik, amikor Táránál kezdődő demenciát állapítanak meg az orvosok. Hogyan fog Antárá gondoskodni az anyáról, aki sosem gondoskodott róla megfelelően? Hogyan fogja emlékeztetni a múlt rémségeire, ha rohamosan felejt? És mindeközben ő maga vajon válhat-e jó anyává, generációk rosszul-szeretésének minden sebét magán viselve?
Bár a regényben váltakoznak a múltat és a jelent elmesélő fejezetek, a narrátor végig a lány, bennünk, olvasókban pedig egyre többször felmerül a kérdés: mennyire megbízható? Egyáltalán létezik egyfajta, objektív múlt, vagy pedig csak az egyéni emlékek töredékei vannak, amikből sosem állhat össze egy egységes kép?
Az Égett cukor fontos kérdéseket feszeget, de kifejezetten kegyetlen módon. A női lélek legsötétebb bugyraiba visz el, és az út során Doshi egy pillanatra sem könyörül az olvasón, nem rejt el a szövegben semmiféle lehetőséget a feloldozásra. Nincs igazán rokonszenves, szerethető szereplő - talán csak az anya barátnője, Káli Mátá alakja hoz némi melegséget a történetbe - a megható, szeretetteljes pillanatok után azonnal történik valami kiábrándító, és még humor sem nagyon oldja a feszültséget. Csak az érzelmei nyomorúság van, töményen, keserűen, nagy adag odakozmált karamellként ránk ömölve. Emiatt egészen sokáig egyáltalán nem tudtam szeretni a szöveget. A legutolsó, végtelenül feszült jelent hozta meg az áttörést: ebben olyan szépen épül fel a katarzis, hogy a történet minden szörnyűsége ellenére mégis csak felemelővé válik.
Ezenkívül az Indiát, és az anyaság első heteit bemutató naturalisztikus szövegrészek tetszettek a legjobban.
Értékelésem: 8/10
Köszönöm a recenziós példányt a Park kiadónak!
