Szerintem azok a jó könyvek, amelyek akkor sem hagynak minket nyugodni, amikor befejeztük őket. A Kis tüzek mindenütt végig olvasása után még órákig forgolódtam az ágyban, hallgattam a kislányom szuszogását, és az anyaságon gondolkoztam. Ebben a regényben ugyanis minden ekörül a téma körül forog.

Eredeti cím: Little Fires Everywhere. Európa, 2018, 384 p. 

Elena Robertson élete tökéletes és precízen megtervezett: szép, nagy ház Cleveland tervezőasztalon megálmodott, meseszerű külvárosában, Shaker Heightsban, ügyvéd férj, négy gyönyörű gyerek, stabil újságírói állás a város pletykalapjánál. Éppen ezért nem meglepő, hogy amikor új bérlőre akad Mia Warren személyében, azonnal érdekelni (és nyugtalanítani) kezdi a nő, aki gyökeresen más életet él, mint ő: egyedülálló anya, művész, nincs állandó otthona, mindig spontán módon hozza meg a döntéseit, és ami a legfontosabb: sosem hajlandó kompromisszumot kötni. Mikor Mia elvállalja a házvezetőnői állást Robertsonéknál, egyfajta hidegháború kezdődik a két nő között: gyanakodva figyelik egymást, és attól tartanak, hogy a másik túl nagy hatást gyakorol a gyerekükre/gyerekeikre. Ennek bizony van is alapja: Mia lánya, Pearl, akinek sosem volt állandó otthona, csodálja a mindig elegáns Elenát és azt a komformista életvitelt, amit a családjának biztosít; a Robertson-lányok viszont, különösen a család fekete bárányának tartott Izzy, a szabadelvű Miához kezdenek vonzódni.

Az Elena és Mia közti konfliktus puskaporos hordója végül egy másik, szintén két anyát érintő ügy lesz. Robertsonék barátai ugyanis örökbe fogadnak egy kínai kislányt, ám néhány hónap múlva felbukkan a biológiai anya, és visszaköveteli a gyermekét.

Mindkét nő mellett fel lehet sorakoztatni egy rakás érvet és ellenérvet. Bebe Chow, a kínai bevándorló egy tűzoltóság előtt hagyta néhány hónapos babáját – igaz, az adott élethelyzetben nem volt más választása. Amióta összeszedte magát, foggal-körömmel küzd, hogy visszakapja a gyermekét. Linda McCullough számtalan fájdalmas vetélés és hosszú évek várakozása után lehetett végre anya, amikor rábízták a kislány felügyeleti jogát: hónapok óta mindent megad a gyermeknek, most mégis elveszítheti. Mindketten szimpatikusak, és a maguk módján mindkettejüknek igaza van. De vajon mi a jobb a kis May Ling/ Mirabelle-nek? A jólét, amit McCullough-ék nyújthatnak neki egy steril fehér környezetben – vagy a nehézségekkel terhes élet a szülőanyja oldalán, aki mellett viszont kapcsolatban maradhatna a saját származási kultúrájával? Egyáltalán, számít bármit a biológia és a származás? Vagy csak a szeretet? És mégis, hogyan állapíthatnánk meg, ki szereti jobban a kislányt?

Kemény kérdések ezek; a pereskedésig fajuló ügy annak rendje és módja szerint meg is osztja Shaker Heights lakosságát. Mrs. Robertson természetesen kiáll Linda mellett, és rendkívül felháborodik, mikor kiderül, hogy Bebe legfőbb cinkosa viszont nem más, mint Mia.

Elena a sok unalmas városi cikk után igazi újságírói lelkesedéssel veti bele magát egy privát nyomozásba: le akarja leplezni házvezetőnője múltjának feltételezett titkait, hogy elégtételt vehessen Linda miatt, és persze hogy fitogtathassa a saját erkölcsi fölényét. Nem is kell sok idő, hogy kiderüljön: Miának valóban van takargatnivalója, méghozzá olyasvalami, ami megmagyarázza, miért áll ki olyan harciasan Bebe Chow, a szülőanya jogai mellett…

Az izgalmas és elgondolkodtató történet katarktikus – noha nem váratlan – fordulattal ér véget: a metaforák szintjén gondosan előkészített kis tüzek valóban fellángolnak mindenütt, és felemésztik a két nő csataterét.

Egy szülő számára a gyermek nem ember csupán – gyermekünk hely is, Narnia, végtelen, örök hely, ahol egyszerre létezik a jelen, amelyben élünk, a múlt, amelyre emlékszünk, és a jövő, amelyre vágyunk. Látjuk minden alkalommal, amikor az utódunkra nézünk: arcára rétegekben rakódik a csecsemő, aki volt, a gyermek, aki lett, és a felnőtt, akivé válik majd, ezeket egyszerre látjuk, mint egy 3D-s képen. Megszédül tőle az ember.

A történet nagyon sokféle anyát vonultat fel: biológiai anyákat, örökbe fogadó anyákat, béranyákat, egyedül álló anyákat, olyan anyákat, akik lemondanak a gyerekükről egyetlen hiba miatt, sőt, még olyan potenciális anyákat is, akik inkább az abortuszt választják. És ha már sok esetben azt is nehéz eldönteni, ki nevezhető közülük igazi anyának, hogyan tudnánk meghatározni, ki a jó anya, és ki nem az?

Ki tesz jobbat a gyerekének: Mia, aki a végletekig toleráns, akinek bármit el lehet mondani, aki sosem ítélkezik – ám aki ugyanakkor vándor-életre kényszeríti Pearlt, sehol nem engedi gyökeret ereszteni, és hosszú évekig még azt sem árulja el neki, ki az igazi apja? Vagy Elena, aki mindenféle anyagi és érzelmi biztonságot biztosít a gyerekeinek, csak épp azt nem bírja elviselni, ha nem felelnek meg azoknak az előzetes várakozásoknak, amiket a számukra megfogalmazott?

A szerző a végén elég határozottan leteszi a voksát egyikük mellett – ám nem szájbarágós módon, az olvasó dönthet másként is, ha akar.

A regény egyébként nagyon olvasmányos, a stílusa és a nyelvezete engem leginkább a ma divatos női thrillerekére emlékeztetett (fanyar humor, film-szerűség): nem annyira a nyelvi megformáltság, mint inkább a témafelvetés finom, érzékeny körbejárása az, ami a könyvet szépirodalmi magasságokba emeli. (2017-ben egyébként a Goodreadsen az Év Könyvének választották az olvasók.)

Nekem mindenesetre nagyon tetszett, és Celeste Ng másik magyarul már megjelent könyve, az Amit sohase mondtam el is várólistára került nálam.