Melyik az a kortárs regény, mely egyszerre juttatta eszembe a Stranger Thingst, a Házibulit, Szabó Magdát, Móricz Zsigmondot és Christopher Nolant, és amit egyszerűen nem tudtam letenni? Hát Grecsó Krisztiántól a Vera!

Nagyon vártam már ezt a regényt. Grecsónak két éve nem jelent meg új könyve, de a 2017-es Harminc év napsütés is tárcagyűjtemény volt – tehát a novellák többségét már ismertem a Nők Lapjából vagy más folyóiratokból – úgyhogy olyan igazi újdonság élményben 2016-os Jelmezbál óta nem volt részem tőle. Érdekesség, hogy a Vera nem csak annyiban kapcsolódik ehhez a korábbi könyvhöz, hogy követi a regények sorában, hanem a témájában is: tulajdonképpen az ott megismert Vera nevű szereplő előzmény-történetét meséli el.

Magvető, Budapest, 2019, 336 p.

Veráról a Jelmezbálban annyit tudnunk meg, hogy örökbefogadott gyerek, aki az élete egy bizonyos pontján úgy dönt: megkeresi a vér szerinti anyját. Kinyomozza, hol lakott az asszony – a Viharsarok egyik kis falujában, a minden eddigi Grecsó-regényben feltűnő Sáraságban – és odaköltözik. Még azt is elhatározza, hogy ő is örökbe fogad egy kislányt az ottani árvaházból. Mivel a Jelmezbál kis mozaikokban meséli el a szereplők történetét, időben és térben folyamatosan ugrálva, az olvasó csak homályos utalásokból rakhatja össze: a tervek végül nem valósultak meg, Vera igazi család helyett csak egy rossz házassággal gazdagodott a faluban, ami hamar véget is ért. Amit biztosan tudunk róla, hogy ezt követően hamarosan vérrákot diagnosztizálnak nála, melybe, sajnos, nagyon fiatalon belehal.(A sors iróniája, hogy nem sokkal a Vera befejezése után Grecsónál is rákot állapítottak meg, és az író több mint fél évig az életéért küzdött. Szerencsére most már jól van. Betegségéről többek között ebben a kiváló interjúban beszélt: https://www.es.hu/cikk/2018-12-19/karolyi-csaba/szep-dolog-elni.html)

Ennek a nem túl szívderítő sorsú szereplőnek a gyerekkoráról szól tehát a Vera – egészen pontosan arról az időszakról, amikor a kislány megtudja, hogy örökbe fogadták. Mégsem mondhatjuk, hogy a könyv egy az egyben egy örökbefogadás regénye lenne. Legalább ennyire fontos – ha nem fontosabb – része a történetnek az első szerelem, a legjobb barátnővel való viharos kapcsolat, vagy éppen a szülők múltjával való szembenézés is. Talán a legjobb úgy fogalmazni, hogy a Vera annak a néhány hónapnak a története, amikor egy kisgyerek egyszer csak elindul a serdülés útján, és miközben egyre inkább megismeri saját magát – a testét, a vágyait, a másokhoz való viszonyát – arra is ráébred, hogy a felnőttek, akiket addig valóságos mindenható isteneknek képzelt, milyen korlátozott képességűek és sebezhetőek is valójában.

Mindennek a hátterében pedig ott van Szeged és 1980. A ’80-as évek most nagyon felkapott téma a popkultúrában – gondoljunk csak a Stranger Thingsre meg a synthwave és egyéb retro-zenék őrületes térhódítására – na de ez itt a magyar ’80-as évek, úttörőkkel, elvtársakkal, Kossuth Rádióval, előre eldöntött torna-versenyekkel és külföldről csempészett farmernadrágokkal. Szerintem ez az atmoszféra-teremtés nagyon jól sikerült, és bár maga a történet elég nyomasztó, és tele van a korszakra jellemző elfojtással meg szomorú-izgulással (Vera így nevezi magában a szorongást) én valamiért mégis szerettem ebben a világban tartózkodni, annyira jó retro-hangulatot ébresztettek bennem a leírások. (Nyilván nem írhatom, hogy nosztalgiát, hiszen jó tíz évvel a cselekményidő után születtem, de egyrészt a ’90-es években azért még elég sok minden megvolt ebből a szocreál miliőből, másrészt az idősebb rokonoktól annyit hallottam erről a korszakról, hogy kicsit olyan, mintha én is átéltem volna.) Egy szó mint száz: bár Grecsó egyáltalán nem idealizálja a szocializmust (sőt) el tudom képzelni, hogy azok számára, akik tényleg átélték a ’80-as éveket, ez a regény abszolút vissza fogja hozni a gyerekkorukat, minden kellemes és kellemetlen élménnyel együtt.

Nekem egyébként a Házibuli című film is nagyon erősen beugrott erről a regényről. Valószínűleg az első szerelem ábrázolása, meg az 1980-as dátum miatt alakult ez így, mindenesetre az biztos, hogy az összes Vera-Jozef jelenetnél elkezdett dübörögni a fülemben a Reality című szám, és valamiért Verát is végig a fiatal Sophie Marceau arcával képzeltem el. Grecsó nagyon bájosan ábrázolja a fiatalok közt szövődő románcot, valószínűleg ez a cselekmény-szál az oka, hogy a szöveg minden nyomasztó elem ellenére összességében véve nagyon pozitív érzéseket keltett bennem. Az már más kérdés, hogy persze – SPOILER – mint az első szerelmek többségének, végül ennek sem lesz jó vége…

A másik párhuzam, ami eszembe jutott a regényről: Szabó Magda. Ez nem is olyan meglepő, hiszen a könyv egyik mottója az Abigélből van, a másik a Pál utcai fiúkból. (Bevallom, ez utóbbihoz nem nagyon tudtam kapcsolni a szöveget, mert jó tizenöt éve nem olvastam, és az alaptörténeten kívül nem sok mindenre emlékszem belőle.) De Szabó Magdától sem annyira az Abigél világát idézte fel bennem, sokkal inkább a másik három ifjúsági regényét, amiket annak idején olvastam: a Születésnapot az Álarcosbált és a Mondjátok meg Zsófikánakot. A cselekményről, a főszereplőkről, sőt, helyenként komplett mondatokról volt is az volt az érzésem, hogy akár Szabó Magda is írhatta volna őket. Bár vannak fenntartásaim vele kapcsolatban, összességében nagyon szeretem az írónő munkásságát, ezek az ifjúsági könyvekre pedig kifejezett szeretettel emlékszem vissza. Úgyhogy valószínűleg ez a hasonlóság is hozzájárult, hogy nagyon élveztem a Vera olvasását.

Persze Grecsó azért alapvetően mégis csak a realizmus mesterének, Móricz Zsigmondnak a köpönyegéből bújt ki, úgyhogy többek között a párbeszédek egyáltalán nem emlékeztettek Szabó Magda szereplőinek finomkodó monológjaira. (Ha valamit nem szeretek Szabó Magda stílusában, akkor azok a dialógusok. Mikor egy karakter már két oldal óta tart tökéletesen felépített szónoki beszédet, és nekem el kellene hinnem, hogy ez a szöveg valóban elhangzik egy beszélgetés során, akkor legszívesebben a falat kaparnám.) Nem, Grecsó szereplői bizony pontosan úgy beszélnek, ahogy egy részeg apuka, egy dühös tornatanár vagy egy felszarvazott férj beszélhetett a ’80-as években: félmondatokban, indulatosan, káromkodva. Szerintem ezzel semmi baj sincs, de engem mindig ezek a részek döbbentettek rá, hogy hoppá, nem is Szabó Magdát olvasok, hanem bizony Grecsó Krisztiánt.

A realista ábrázoláson kívül mást is merített Móricztól Grecsó: a narráció finomságait. Móricz előszeretettel mossa össze az E/3 elbeszélő és a főszereplő közötti határokat: gyakoriak az átélt beszédek (melyek valójában a szereplő gondolatai) de ezek sokszor észrevétlenül átcsúsznak az elbeszélő közléseibe. Úgyhogy nem lehet egyértelműen eldönteni, mi az, amit Vera biztosan tud, mi az, amit csak sejt, és mi az, amit csak mi, olvasók tudunk, a narrátortól. Ezt a játékot Grecsó egészen odáig feszíti, hogy a végén már álom és valóság határait is összemossa, és már abban sem lehetünk biztosak, mi az, amit csak a végtelenül összezavarodott kislány képzel, és mi az, ami valóban megtörtént. (Ez meg egy kicsit Christopher Nolanre emlékeztetett, ha már ennyire benne vagyunk a popkulturális párhuzamokban.) Egyébként nagyon érdekes, hogy ezt a határ-eltörlős játékot az irodalmi kritikusok egy része narratológiai hibának tartja, a másik fele meg ünnepli, mint posztmodern írói fogást. Nekem ebben a szövegben kifejezetten tetszett. (Erről a kérdésről egyébként ebben a beszélgetésben mesél Grecsó.)

Grecsó több interjúban, beszélgetésben is említette, hogy ez az első regénye, ami tisztán fikció, és nem tartalmaz önéletrajzi elemeket (már amennyire ez egyáltalán lehetséges, hiszen a szerző személyes élményei azért így vagy úgy mindig beszivárognak a szövegbe). Bevallom, én jobban szeretem a Mellettem elférsz – Megyek utánad vonalat, mert nagyon jó értelemben véve személyes szövegek, és nekem mindig az ilyenek a kedvenceim. Ettől függetlenül a Vera is nagyon tetszett. Sőt, bevallom, annyira elsodortak a hátukon a mondatok, hogy nem is igazán tudtam odafigyelni arra, hogy akkor most ez egy jó szöveg-e, vagy sem, csak belefeledkeztem a hangulatba. Ez pedig (szépirodalmi művel kapcsolatban, legalábbis) elég ritkán fordul elő velem. Általában nagyon kritikus olvasó vagyok, kevés szöveg hozza ki belőlem a naiv műélvezőt. A Verának sikerült. Mondhatjuk, hogy elbambultam tőle, pont úgy, ahogy Vera szokott, önkéntelenül, nyitott szájjal. Élmény volt.