Említettem már, hogy Tóth Krisztina az egyik kedvenc kortárs költőm – most pontosítok: az egyik kedvenc íróm, hiszen a prózaköteteit is nagyon szeretem. Nehéz lenne eldönteni, a Vonalkód vagy a Pixel című kötete-e a kedvencem: az előbbiben talán külön-külön jobban tetszenek a novellák, az utóbbinak viszont zseniális a kötet-kompozíciója, úgyhogy azt hiszem, teljesen döntetlen az állás. Természetes volt számomra, hogy a legújabb, könyvheti kötetét, a Fehér farkast is beszerzem, és nagy érdeklődéssel olvastam a legújabb novelláit.

Ez is tárca-novella kötet, kifejezetten rövid, néhány oldalas írások szerepelnek benne, a leghosszabb sem több, mint 10 oldal. Tóth Krisztina ismerőinek a témák egészen biztosan nem fognak meglepetést okozni, hiszen a legtöbb már a korábbi kötetekben is megjelent: párkapcsolati krízis, válás (Nyári gumi, Marokkói táska, Hinta, Hírhozó) mindennapi nyomorúságok (Lift, Vevők, Sárga flakon), betegséggel, rákkal való küzdelem (A bal oldali szék, Visszajönnek a gólyák), szociálisan hátrányos helyzetű emberek hétköznapjai (Fehér farkas, Borjú). Ami talán új (vagy legalábbis én nem emlékszem rá, hogy korábban megjelent volna az írásaiban, de természetesen lehet, hogy tévedek) az a családon belüli abúzus (Tizenhét lakás, A nő, aki nem törölte le az apját) és a történelmi tematika (A tükör).

Annál újszerűbb a látásmód, a hangnem. Tóth Krisztina novelláinak eddig az egyik legjellegzetesebb (és számomra legkedvesebb) vonása a fanyar humor, az irónia, a játékosság volt. Ez a Fehér farkasban nagyon visszaszorul: a humor vagy minden eddiginél feketébb, vagy teljesen hiányzik. Eltolódnak a hangsúlyok is: míg az eddigi kötetekben azért a legtöbb írást a "hétköznapi nyomorúság" kategóriába lehetne sorolni, itt feltűnően sok az igazi tragédiával (bántalmazás, halál fiatalon, mélyszegénység, stb.) foglalkozó szöveg. Olvasás közben már-már Szvoren Edina világában éreztem magam. A narrátor pedig a korábbiaktól eltérően nem kacsint ki időről időre, játékosan, hogy „nyugi, ilyen az élet, majd megy tovább” – egyszerűen csak ilyen az élet, és megy tovább. A kacsintás elmarad. A Fehér farkas az eddigi legkiábrándultabb, legnyomasztóbb Tóth Krisztina kötet. Kész megkönnyebbülés volt becsukni, és venni és nagy levegőt.

Ugyanakkor időnként azt éreztem, hogy ezek a rövid tárcák nem bírnak el ennyi nehéz témát, ennyi sötétséget. Hogy csak egyetlen példát említsek, A lány, aki nem törölte le az apjátnak (ez az egyik abúzusról szóló szöveg) például egészen biztosan kevés a 10 oldal, arról nem is beszélve, hogy a cím viszont itt túl játékosra sikerült a történet hangvételéhez és komolyságához képest, nem illik bele a kompozíóba. Bevallom, nekem összességében véve nem ez lett a kedvenc Tóth Krisztina-kötetem, annak ellenére, hogy nagyon jó kis novella-gyűjtemény. Valószínűleg még újra kellene olvasnom ahhoz, hogy igazán értékelni tudjam – erre viszont egy darabig még biztosan nem leszek képes.