A Chesil-parton című könyv legnagyobb tanulsága számomra az volt, hogy sokkal több Ian McEwant kellene olvasnom. Ez a nagyon rövid – mindössze 147 oldalas – kisregény ugyanis olyan, mint egy tökéletes formájú igazgyöngy: apró, de kerek egész; gyönyörű, de egyben reménytelenül szomorú is.

Scolar, 2019, 147 p.

Mindenkinek az életében vannak pillanatok, amelyek később sorsdöntőnek bizonyulnak: a választás függvényében alakul a későbbi sors vagy így, vagy úgy. Igazán fontos kérdésekben dönteni sosem egyszerű, de még nehezebb a helyzet, amikor a saját büszkeségünk és egy általunk szeretett ember között kell választanunk. Edward és Florence a Chesil-parton, a nászútjukon pontosan ilyen döntésre kényszerül.

Első olvasásra úgy tűnhet, már a regény első mondatai lelövik a poént, miről is lesz szó: „Fiatalok voltak, iskolázottak, mindketten szüzek ezen az estén – az esküvőjükén – és olyan korban éltek, amelyben elképzelhetetlen lett volna szexuális nehézségekről beszélgetni. Bár ez sosem könnyű.” Később azonban kiderül, sokkal mélyebb és sötétebb problémák húzódnak a háttérben, mint amikre a „szexuális nehézség” szókapcsolat hallatán először gondolnánk. McEwan annyira finoman, utalás-szerűen és érzékletesen írja le a két fiatal – különösen Florence – gyerekkori traumáit, hogy azt minden szörnyűségük ellenére élmény volt olvasni.

SPOILER

 Azt gondolom, hogy egy ilyen kényes és rettenetes témához, mint a családon belüli nemi zaklatás, pontosan így, ilyen érzékenyen kell hozzáállni. Ha belemenne a gyomorforgató részletekbe, mindenki valamiféle thrillerként olvasná a könyvet, direkt azért, hogy borzonghasson egy jót – szerintem minden írói szándék ellenére valami hasonló történt Péterfy-Novák Éva Apád előtt ne vetkőzz című regényével. Nem; elég két tűpontos mondat, mint itt, és mindenki pontosan tudja, mi történt Florence-szel. Persze szeretnénk elhessegetni a gondolatot – talán mégsem, talán csak mi képzeljük bele – közben pedig pontosan amiatt, hogy sem a lánynak, sem az elbeszélőnek nincsenek igazán szavai a történtekre, tudjuk, hogy igazunk van.

SPOILER

Mert Florence és Edward igazi tragédiája nem is múltjukban rejlik, hanem abban, hogy nem tudják egymásnak elmondani. Cserben hagyja őket a nyelv. Florence, a virtuóz persze képes kifejezni magát a zenében, de a történész Edward reménytelenül botfülű. Esélyük sincs arra, hogy megértsék egymást.

„Az ő értelmezésében nem lehet szavakkal megnevezni a történteket, mert nem létezik olyan közös nyelv, amelyen két épelméjű felnőtt le tudná írni egymásnak, hogy mi történt. S hogy vitatkozzanak rajta, azt még kevésbé tudta elképzelni. Ezt nem lehet megvitatni. Gondolni sem akart rá, és remélte, hogy Edward hasonlóan érez. De mi másról beszélhetnének itt? Mi másért lennének itt, a tengerparton? A tárgy olyan szilárdan állt közöttük, akár egy domborzati alakulat, egy hegy, egy szirtfok. Megnevezhetetlenül, kikerülhetetlenül.”

A Chesil-parton csak 147 oldal, mégis benne van minden, ami egy jó lélektani történethez kell: szerelem, dilemma, létkérdések, katarzis. Nagyon érdekes a narráció is: ahogy a főszereplőket egyszerre láttatja kívülről és belülről az elbeszélő. Edward és Florence folyton elemzik magukat, és ezáltal a szöveg is végig elemzi saját magát, mégsem jut annál közelebb a megoldáshoz, mint amit már Nemes Nagy Ágnes is megfogalmazott: „Szeretsz, szeretlek, mily reménytelen.” Ez akár a regény mottója is lehetne.

Én nagyon szerettem ezt a történetet, olyannyira, hogy kicsit félek megnézni a belőle készült filmet, pedig az egyik kedvenc színésznőm, Saoirse Ronan játssza Florence-t. Viszont egyszerűen nem tudom elképzelni, hogyan működhet ez a történet a vásznon, ahol a megjelenítés nagyon könnyen a lényeg, a megnevezhetetlenség rovására mehet. Mindenesetre a regénynek egyértelműen ott a helye a kedvenceim között.