A XXI. Század Kiadó KULT könyvek sorozatának újdonságai közül valamiért a Sehonnait vártam a legjobban. (Erről itt is írtam.) A történet nagyon érdekesnek tűnt: én személy szerint nagyon keveset tudok arról, hogyan élnek ma az amerikai őslakosok, és egy fiatal indián író elsöprő sikerű debütáló regénye tökéletesen alkalmasnak látszott arra, hogy kicsit bővítsem az ismereteimet.

Eredeti cím: There there. 21. Század, Bp., 2019, 320 p.

A cselekményt nagyjából így tudnám összefoglalni: tizenkét különböző ember igyekezik a nagy oaklandi pow-wow-ra, az észak-amerikai indiánok zenés-táncos hagyományőrző összejövetelére. Mindannyian különböző háttérrel rendelkeznek és más-más célok viszik őket rendezvényre: van, aki az őslakos identitását szeretné megtalálni, illetve erősíteni, mások rég elvesztett családtagjaikat keresik, és akadnak olyanok is, akiket pusztán megélhetési okok motiválnak. Végül a pow-wow-n minden szál összefut egy katarktikus befejezésben, de nem is ez az igazán érdekes, hanem az idáig vezető út: miközben egyenként megismerjük a szereplőket, átfogó képet kapunk a mai városi indiánok életéről. Amire, valljuk be, egyébként elég nagy szükségünk van, mert – amint azt maga a regény is kifejti – a bennszülött amerikaiakról bennünk élő elképzelések többnyire olyan filmekből és regényekből táplálkoznak, melyeket fehérek írtak és rendeztek, gondoljunk csak a Nagy Indiánkönyv történeteire és a belőlük készült filmadaptációkra, Mel Gibson Apocalypto-jára (mely egyébként éppen az „igazi indiánokat” volt hivatott bemutatni, Orange szerint kevés sikerrel) vagy éppen olyan egészen meredek popkulturális megjelenítésekre, mint az Alkonyat vérfarkasai. Már maga az „indián” szó is a betelepülőktől származó ráaggatás. Az amerikai őslakosoknak nincs saját nevük és nem igazán van saját hangjuk sem.

A regény eredeti (There, there) és magyar címe is egy-egy, a könyvben előforduló kulturális referencia: az egyik szereplő, Dene Oxedene egy ízben a Radiohead There there című számát hallgatja, melynek refrénje: „Attól, hogy te érzed, még nincs feltétlen ott.” Ugyanez a karakter hivatkozik később egy Gertrude Stein idézetre: Stein a Mindenki önéletrajzában azt írta, Oakland annyira megváltozott a gyerekkora óta, hogy már nem is oaklandinek, hanem sehonnainak érzi magát. Ez a sehonnaiság az indiánok alapérzése is: idegennek érzik magukat a saját földjükön, és hiába telnek-múlnak az évszázadok, ez nem változik. A régi sebek nem képesek begyógyulni. Persze akár tovább is léphetnének, és leélhetnék az életüket úgy, hogy nem foglalkoznak a gyökereikkel, de ilyesmire igazából csak az képes, aki kiváltságos helyzetben van. Aki Oakland valamelyik szegénynegyedében tengődik a nagymamája fizetéséből, vagy éppen lopásból, dílerkedésből, az nem tud nem gondolni a múltra – a kifosztottság, a kisemmizettség, a sehonnaiság a mindennapjai része.

Orange elvileg tizenkét különböző hátterű szereplőt mutat be, de hamar kiderül, hogy ezek a hátterek olyan nagyon azért nem is térnek el egymástól. A bemutatott sorsokban állandó elemként újra és újra visszaköszönnek az alkohol és drog-problémák, a pénztelenség, az erőszakos apák, a kényszerből bűnözővé váló gyerekek, az elhagyott, széteső családok illetve az ezeket valahogy mégis összefogni igyekvő erős matriarchák – anyák, nagymamák, nagynénik. Tehát csupa olyasmi, ami általában a kisebbségben élő emberek – a behurcolt feketék, a bevándorló közel-keletiek vagy Magyarországon éppen a cigányság problémái. Csakhogy itt éppenséggel egy olyan kisebbségről van szó, mely a saját hazájában, a beözönlő (rendkívül kulturált és keresztény) fehér európaiak jóvoltából lett azzá, ami.

Rendkívül érdekes és fontos téma ez, és én nagyon, nagyon szerettem volna szeretni ezt a regényt. De nem tudok szó nélkül elmenni amellett, hogy a megvalósítás sajnos egyáltalán nem sikerült annyira jól, mint az alapötlet.

Az egyik problémám, hogy 320 oldalhoz rettenetesen sok a tizenkét cselekményszál. Mivel a Száz év magányon szocializálódtam, számomra nem okoz problémát a sok szereplő, sőt, kifejezetten szeretem, mikor egy regény olvasásakor jegyzetelni kell, meg találgatni, hogy az egyes szálak hogyan is kapcsolódnak – úgyhogy itt sem a karakterek mennyiségével volt problémám, hanem inkább azzal, hogy a többségüket alig ismertünk meg, nem tettek hozzá semmit a cselekmény alakulásához, és a szerepeltetésük összességében véve teljesen feleslegesnek tűnik. (Tipikusan ilyen karakter Bill, akinek összesen 9 oldal jut a történetben, és azalatt sem történik vele semmi olyasmi, ami igazán hozzátenne akár a történethez, akár az indiánokról alkotott képhez.) Más, kidolgozottabb szereplőkről (pl. Opál, Octavio) viszont jobb lett volna többet olvasni.

Az is zavart egy kicsit, hogy az egy-egy karaktert bemutató fejezeteket rendre megszakították a narrátor esszé-jellegű eszmefuttatásai az indiánságról, melyek elég egyértelműen azzal a céllal íródtak, hogy gyarapítsák a regényt olvasó nem-őslakosok ismereteit, és kicsit érzékenyebbé tegyék őket a téma iránt. Ezek a részek sajnos eléggé didaktikusra sikerültek, és a regény lendületét is megtörték: azt pedig egyáltalán nem értem, hogy ha már mindenképp szükség volt rájuk, miért nem lehetett őket valamelyik szereplő – pl. a történész-irodalmár Edwin vagy a filmrenező Dene szájába adni? Sokkal elengásabb megoldás lett volna. Az utóbbi karakter azért is tűnik kézenfekvő választásnak, mert egyébként is az író alteregójának tűnik: Dene filmes projectje ugyanis az, hogy különböző városi indiánokat interjúvol meg, de nem a hagyományos módszerekkel, hanem egyszerűen úgy, hogy egy bekapcsolt kamera előtt hagyja, hogy elmondják a saját történetüket, mindenféle megkötés nélkül. És Tommy Orange ebben a könyvben tulajdonképpen pontosan ugyanezt csinálja.

Legalábbis részben. És itt elérkeztünk a regény – szerintem – legnagyobb hibájához: olyan, mintha nem tudná eldönteni, mi is akar lenni. Ugyanis amellett, hogy dokumentálja ezeknek az egyszerű embereknek a hétköznapi történeteit, egyben van egy filmszerű, pörgős, akciódús cselekménye is, mely a pow-wow zárójelenetében csúcsosodik ki. Itt aztán minden van: lövöldözés, halál, szerelem, szappanopera-szerűen egymásba botló eltitkolt gyermekek, testvérek, szülők garmadája. Kicsit olyan, mintha (a rendező-hasonlatnál maradva) Orange egyszerre akart volna művész, dokumentum meg Tarantino-stílusú tragikomikus akciófilmet rendezni – és ez bizony nem sikerült. A Sehonnai túlságosan bombasztikus és hatásvadász ahhoz, hogy szépirodalom legyen, szórakoztató irodalomnak viszont túl komoly, szociográfiának meg nem elég mély. Kicsit olyan, mint a szereplői: nehezen besorolható, lebeg a különféle kategóriák közt. Nem nevezném „jó könyvnek” – „érdekesnek” annál inkább.

Annak viszont nagyon is. Nem lesz a kedvencem, de örülök, hogy elolvastam.