Suzanne Collins: Énekesmadarak és kígyók balladája
Mindig van bennem egy kis fenntartás, amikor egy sikeres sorozatnak az évekkel később megírt előzményét/folytatását veszem a kezembe. Mert lássuk be, a legtöbbször ezek az alkotások nem sikerülnek olyan jól, mint az eredeti regények (lásd Testamentumok), még rosszabb esetben pedig kifejezetten gyengék lesznek (mint mondjuk a Harry Potter-dráma). Éppen ezért volt számomra olyan kellemes csalódás az Énekesmadarak és kígyók balladája, ami viszont meglepően jó könyv.
Agave, 2020.
Azért szeretem annyira az Éhezők viadal-trilógiát, mert nagyon olvasmányos és fogyasztható formában mutatja be a fiataloknak a populista diktatúrák működését – melyek sajnos napjainkban egyáltalán nem csak a sci-fikben léteznek… A legfantasztikusabb benne pedig az, hogy közben igyekszik nem túlságosan leegyszerűsíteni a problémát, és – különösen a 3. kötetben – már kifejezetten árnyaltan mutatja be a szembenálló feleket. Nem arról van szó, hogy a jófej lázadók és a gonosz Kapitólium csatáznak egymással: mindkét oldalon van néhány kivételes, hősies ember, meg sok olyan, aki egyszerűen és bármi áron túl szeretné élni a háborút. Na és persze akadnak olyanok is, akik megrészegültek a saját hatalmuktól, és már semmi más nem számít nekik, csak hogy fenntartsák azt. Ebből az előzménykötetből pedig kiderül, hogy még ez utóbbiak sem eleve negatív figurák: senki sem születik Disney-gonosznak, legfeljebb azzá válik, méghozzá a legtöbbször azok miatt a traumák, nehézségek és csalódások miatt, amin valaha keresztül kellett mennie. Az Énekesmadarak és kígyók balladája a fiatal Snow elnök történetét meséli el.
A tizedik Éhezők Viadala idején járunk, és ezúttal nem a körzetek, hanem a Kapitólium szemszögéből látjuk az eseményeket. Mivel a fővárosiak épphogy csak kezdenek magukhoz térni a körzetiekkel vívott háborúból, és nem szívesen követik figyelemmel a sovány gyerekek vérengzésére épülő műsort, a szervezők újítást vezetnek be: minden Kiválasztott mellé kijelölnek egy-egy mentort a legnívósabb kapitóliumi középiskola, az Akadémia végzős tanulói közül. Coriolanus, a nagy múltú, de a szülők halála óta igencsak hanyatló és elszegényedett Snow-család legifjabb sarja élete nagy kiugrási lehetőségét látja a mentorkodásban: ha kitünteti magát a műsorban, esetleg lesz esélye ösztöndíjjal bekerülni az Egyetemre, aminek a költségeit máshogy nem tudná fedezni. Eleinte pusztán számításból kezd el jó kapcsolatot kialakítani kiválasztottjával, a tizenkettedik körzeti Lucy Gray-jel, ám később őszintén megszereti a lányt, és miközben a győzelmén munkálkodik, egyre inkább elbizonytalanodik abban, hogy a világrend, melyet tizennyolc éves koráig annyira természetesnek vett, vajon igazságos-e.
Ez alapján a könyv akár Coriolanus megvilágosodásának és az igaz szerelem erejének regénye is lehetne, ám, mivel tudjuk, hogy később belőle lesz a hírhedt Snow-elnök, talán nem árulok el nagy titkot, ha megsúgom: nem az. Nem is a végkifejlet az igazán izgalmas, hanem hogy milyen folyamatok vezetnek odáig, hogy a fiú, aki hajszál híján csatlakozik a lázadókhoz, végül mégis a Kapitúlium legnagyobb híve, sőt, első számú működtetője lesz.
Számomra ez a koncepció rendkívül izgalmas és nagyon elgondolkodtató volt. Azt viszont le kell szögeznem, hogy azoknak az olvasóknak, akik elsősorban Katnissék szívszorító szerelmi háromszöge miatt szerették az eredeti trilógiát, a könyv akár még csalódást is okozhat. Az éneskesmadarak és kígyók balladájában tényleg Coriolanus jellemfejlődése (vagy inkább jellempusztulása) a lényeg, a többi szereplő messze nem olyan kidolgozott, mint ő, még Lucy Gray sem. Itt bizony hiába is keresnénk az Éhezők viadala rokonszenves mellékszereplőit, és a szerelmi szál sem igazán epikus. Annál realisztikusabb. És ez így van jól. Szerintem kifejezetten bátor lépés Suzan Collinstól, hogy a jól bevált recept helyett egy szárazabb, viszont nagyon elgondolkodtató regénnyel rukkolt elő.
Én kifejezetten szerettem.
Értékelésem: 9/10
