Elena Ferrante: A felnőttek hazug élete
A társadalom szemében egy lánynak csak két értéke van: a szépsége és a szüzessége
„Két évvel azelőtt, hogy apám elköltözött volna hazulról, azt mondta anyámnak, hogy iszonyú csúnya vagyok.”
Bevallom, Elena Ferrante új regénye már az első mondatával megvett, kilóra. Nagyon ritka, hogy egy regénynek egyszerre legyen egy ennyire pontos téma-megjelölő címe, és egy ilyen erős, frappáns, később tétel-mondatnak bizonyuló első mondata. A regénycímektől és felütésektől hagyományosan inkább azt várjuk, hogy legyenek sejtelmesek, kétértelműek, szimbolikusak, ne tárulkozzanak ki már első ránézésre. A felnőttek hazug élete azonban főhőséhez, Giovannához hasonlóan magasról tesz mindenféle elvárásra.
Park, 2020
Giovanna Nápoly egyik előkelőbb negyedében éli a „jó házból való úrilányok” biztonságos életét, egészen addig, míg egy családi veszekedés során az apa egyetlen mérgező mondata egy csapásra mindent meg nem változtat. A kislányban hirtelen olthatatlan vágy ébred, hogy megismerje apja szegényebb, addig gondosan rejtegetett rokonságát, elsősorban a család fekete bárányának tartott Vittoria nénit. A nagynéni a szülők szemében a közönségesség, csúnyaság és gonoszság eleven megtestesülése, Giovanna azonban első látásra megkedveli a különös asszonyt, akit nagyon is vonzónak, okosnak és érdekesnek talál. Egyre több időt töltenek együtt, és Giovanna lassanként kezdi Vittoria szemével nézni a saját szüleit, egyre több hibát felfedezve bennük. Azok a bizonyos csontvázak pedig hamarosan tényleg elkezdenek potyogni a szekrényből, nem kis részben egy bizonyos ékszernek, Vittoria néni „elátkozott” karkötőjének köszönhetően… És mikor már úgy tűnik, hogy minden összeomlott Giovanna körül, egyszerre betoppan az életébe a nagy szerelem is, újabb bonyodalmakat hozva.
A regény nagyon szépen rávilágít: bár a modern világban már a lányok is tanulhatnak, és lehetnek diplomás professzorok, tudósok is akár, nőként a társadalom szemében mégis csak két igazi értékük van: a szépségük és a szüzességük. Giovanna a saját bőrén tapasztalja meg, mivel jár az, ha az előbbit kétségbe vonja valaki, pláne, ha olyan fontos személy, mint az imádott apa. Pedig önmagában a szépség sem elég, élni is kell tudni vele:
„Egyet azonban sose felejts el – és egy másodperc töredékére megérintette a lábam közét – erre itt, de ezt már mondtam kismilliószor, jobban vigyázz, mint a szemed fényére. Ha úgy alakul, add szépen össze, hogy milyen előnyöd és hátrányod származik belőle, és a szerint döntsél, különben egy lépéssel sem jutsz tovább.”
- oktatja Vittoria Giovannát a regény vége felé. A lány azonban addigra már elhatározza: nem akarja, hogy továbbra is mások határozzák meg, mennyit ér, és direkt szembe megy a vele szemben megfogalmazott elvárásokkal. Persze még ez sem az igazi szabadság – hiszen valami ellen cselekszik, nem pedig önmagáért, de legalább elindul az úton, hogy naiv kislányból erős, határozott nővé váljon, és ha elkerülni nem is tudja, hát megpróbálja irányítani a felnőttek hazug életét. A szöveg utolsó mondata minimum olyan erőteljesre sikerült, mint az első volt, de egyúttal felemelőre is, anélkül, hogy bármilyen szinten közhelyes lenne. Ami szerintem megint csak írói bravúr.
A felnőttek hazug élete tehát pont olyan regény, mint amilyet Ferrantétól megszokhattunk: frappáns, szókimondó, bátor és feminista. Nem könnyű olvasmány, mert az író ezúttal is olyan mélyre visz minket a női lélek bugyraiba, ahol már kellemetlenül érezhetjük magunkat, hiszen nem esik jól belenézni abba a bizonyos görbe tükörbe. (Erről a jelenségről az Amikor elhagytak kapcsán írtam.) Giovannát sokszor nagyon nehéz kedvelni: túlérzékeny, indulatos, néha a végletekig naiv, máskor viszont már-már számítóan gonosz – de pont az teszi olyan élővé, hogy nem tökéletes.
A rutinos Ferrante-olvasók egyébként sok párhuzamot felfedezhetnek a korábbi művekkel: az ipari és az értelmiségi Nápoly közt ingázó Giovanna a Nápolyi regények Elenájára emlékeztet, míg a jobb sorsra érdemes, ám a város szegény részén ragadt Vittoria néni az idősebb Lilát idézi fel bennünk. A hízelgő modorú, ám belül csalfa és hazug apa Nino Sarratoréra, vagy éppen az Amikor elhagytak Mariójára emlékeztet; Milánó itt is a fennkölt műveltség szimbóluma Nápoly buja testiségével szemben, és még folytathatnánk a sort. Egy biztos: A felnőttek hazug élete méltó része a Ferrante-univerzumnak, engem legalábbis sikerült néhány oldal után teljesen visszarántani az írónő világába. De azt hiszem, a kellően nyitott új olvasók is szeretni fogják.
Értékelésem: 10/10
