Elena Ferrante: Nápolyi regények

img_20191124_132834.jpg

 

A könyvsorozatok és én

Gyerek és kamaszkoromban nagyon szerettem a könyvsorozatokat – nyilván, mint a generációmban mindenkinek, nekem is a Harry Potter volt ezek közül a legmeghatározóbb. Még emlékszem, milyen volt számolni a napokat a megjelenésig, a körmömet rágva megállni, hogy ne olvassam el a kalóz-fordítást  (németes voltam, ezért nekem az eredeti nyelven olvasás sajnos kimaradt), majd végre a kezembe szorítani a legújabb kötetet, és néhány napig mást sem csinálni, mint elmerülni a varázsvilágban.

Viszont később valahogy elromlott a viszonyom a sorozatokkal. Az Éhezők viadala tetszett, de csak jóval az őrület lecsengése után olvastam, egyhuzamban – a többi ifjúsági szériából pedig rendszerint kiábrándultam már az első kötet után. Aztán három évvel ezelőtt kezembe került Elena Ferrante Briliáns barátnőm című könyve. Jókat hallottam róla, és az írónőről is. Hirtelen felindulásból megvettem. Emlékszem, a vonaton kezdtem el olvasni, és minjárt az első oldalak után éreztem, hogy ez egy egészen más természetű, de azért mégis csak hasonló varázslat lesz, mint ami a Harry Potter volt annak idején. Hosszú évek után a Nápolyi regények adta újra vissza azt a körmöt rágva-megjelenésre-várós sorozat-élményt, amire régről emlékeztem.

Ferrante-láz

 Nem vagyok ezzel egyedül: más olvasóktól is hallottam már, hogy a Nápolyi regények hatását kizárólag ahhoz a kamaszos rajongáshoz hasonlítják, amit annak idején a HP iránt éreztek. Még egy kifejezés is született erre: Ferrante-fever, vagyis Ferrante-láz. Hogy mik a tünetek? Nos, Nápolyban már a regények helyszíneit bemutató túrákat is szerveznek, Olaszország-szerte egyre több helyen lehet kapni Ferrante-pizzát, a regényekből pedig az HBO készített nagy sikerű tv-sorozatot. Mindebben persze nem lenne semmi furcsa, ha ezúttal is egy felkapott ifjúsági könyvszériáról lenne szó – csakhogy a Nápolyi regények hardcore szépirodalom, méghozzá a legjavából.

Mi lehet a siker titka?

A regényeket övező felhajtáshoz bizonyosan hozzájárul Ferrante személye és az őt körüllengő rejtély – vagyis hogy senki nem tudja, kit rejt az írói álnév valójában. Erről a kérdésről bővebben írtam az Amikor elhagytak ajánlójában. Másrészt az sem elhanyagolható szempont, hogy a regények egy olyan témát dolgoznak fel, amire nem sok példát találunk a világirodalomban: egy nők közötti barátság történetét, természetesen reflektálva az olasz (és úgy általában a) nők helyzetére a világban. És végül de nem utolsó sorban Ferrante piszok jól ír: igényesen, ugyanakkor mégis nagyon olvasmányosan. A téma súlyos, a stílus – első nézésre, legalábbis – könnyed. Tökéletes arányérzék: olvasóként azt érezzük, hogy a narrátor, Elena szájából a saját (briliáns) barátnőnk szól hozzánk. Pedig ennél eggyel bonyolultabb a narrációs játék, de ahhoz, hogy ezt megérthessük, végig kell olvasnunk mind a négy kötetet.

A kerettörténet

Adott két kislány, két barátnő, akik látszólag semmiben sem hasonlítanak egymásra. Elena szőke, kedves és simulékony, Lila sötét hajú, szabad szájú és öntörvényű. Viszont mindketten rendkívül okosak, intelligensek és kitartóak, vagyis minden képességük adott ahhoz, hogy kiszabaduljanak szülőhelyük, a nápolyi szegénynegyed fullasztó világából. Azonban ez végül csak egyiküknek sikerül. Elena továbbtanul, elhagyja a telepet és íróként csinál karriert. Lila marad, és megpróbál a szülőhelye szabályai szerint érvényesülni: férjhez megy, gyereket szül, a háttérből irányítva egyengeti saját maga és szerettei sorsát. Aztán egy napon, már öregkorukban, Lila nyomtalanul eltűnik. Elena pedig, feladva a kettejük közti hallgatólagos megállapodást, elkezdi megírni kettejük barátságának – élete legfontosabb, legmeghatározóbb kapcsolatának – történetét.

Lélektani ábrázolás, csúcsra járatva

A két lány ugyanis sosem tud egymástól igazán elszakadni. Nem csak a közös gyerekkor, a múlt köti össze őket, hanem a feltételes jelen is, a „mi lett volna, ha”: vajon ha Lila is megkapja a lehetőséget, hogy továbbtanuljon és elköltözzön, többre vitte volna, mint Elena? Egyikük sem tud szabadulni ettől a gondolattól, ezért az életben a legfőbb célkitűzésük, hogy bizonyítsanak a másiknak. Kapcsolatukat végig versengés, féltékenykedés és árulás jellemzi – a helyzetet pedig tovább bonyolítja egy férfi is, akivel egy ideig mindketten szerelmi viszonyt folytatnak… Ugyanakkor mindvégig tudják, hogy senki másra nem számíthatnak, csak egymásra, egyszerűen azért, mert senki nem érti meg őket úgy, mint a másik. Éppen ez a bonyolultság teszi a kettejük közti köteléket olyan eltéphetetlenné.

Nem tudnék még egy regényt mondani a világirodalomban, mely ilyen őszintén és lélektani alapossággal ábrázolná a nők közötti barátságot: talán csak Szabó Magda volt hasonlóra képes, leginkább Az ajtóban. Említhetném a Für Elise-t vagy Az őzet is, de azért lássuk be, Cili és Angéla kétdimenziós, sematikus figurák, túl cukormázasak, túl jók, és különben is, csak a narrátor szemszögéből látjuk őket. A Nápolyi regényekben pont az a zseniális, hogy két tökéletesen kidolgozott karaktert kapunk: Lila eleinte Elena rossz szellemének tűnhet, de fokozatosan egyre árnyaltabbá válik a kép, és a regényfolyam végére már az sem teljesen egyértelmű, hogy vajon ki ír meg kit – elviekben Elena a mesélő, de a háttérből mintha Lila mozgatná a narráció szálait (is). Egyébként egyik nőalak sem fekete-fehér, mindketten gyarlók, esendők, hibát hibára halmoznak, néha olyannyira, hogy olvasóként már-már kiábrándulunk belőlük. (Nálam ez a pont leginkább a harmadik kötetnél jött el.) Mert Ferrante ezúttal sem finomkodik, eszményít: pontosan olyannak mutatja be az embereket, a nőket, amilyenek. Görbe tükröt tart elénk, amibe nem mindig esik jól belenézni. Persze időről időre megcsillannak a szerethető vonások is, csak észre kell vennünk őket.

img_20191124_133949_893.jpg

A regényfolyam egyben Nápoly, a női nem és a fél huszadik század története is

Ennek a birliáns barátságnak a hátterében végig ott van Nápoly, és a lakótelep, melyet – a látszat ellenére – egyik lány sem bír maga mögött hagyni soha: egy erőszakos, tekintélyelvű világ, ahol, hiába adják egymásnak a kilincset a fasiszta, kommunista és maffiózó vezetők, a jól bevált rendszer évtizedek óta bebetonozott: a szegények alárendeltek a gazdagoknak, a nők a férfiaknak, a gyerekek a nőknek, és bizony a lánygyermekek állnak a hierarchia legalján. A történet az ötvenes években indul, és egészen napjainkig végigkövethetjük a telepi családok – a Cerullók, a Grecók, a Carraccik, a Pelusók és Sarratorék szövevényes történetét. Mikroközösség, szerelmek, csalódások, gyilkosságok, ismétlődő nevek és sorsok, felemelkedések és bukások, és végül a változás lassan, nagyon lassan begyűrűző szele: ezeknek az eseményeknek a láncolata a négykötetes regényfolyam. (Bevallom, engem egy kicsit még a Száz év magányra is emlékeztetett, bár itt nincs mágia, inkább csak realizmus. Az viszont a legkeményebb fajtából.)

A Briliáns barátnőm Lena és Lila gyerekkorát, Az új név története ifjúkorukat, az Aki megszökik és aki marad fiatal éveiket, Az elveszett gyermek története pedig érett és öregkorukat mutatja be.

Kinek ajánlom?

Évtizedeken átívelő lánybarátság, családtörténetek, női sorsok a huszadik század második felében, a szép de kegyetlenül tekintélyelvű Olaszország, leheletfinoman árnyalt lélektani ábrázolás és remek stílus – akit mindez nem győz meg arról, hogy érdemes elolvasni a Nápolyi regényeket, az talán tényleg jobb, ha nem is vág neki. A többieknek viszont egészen biztosan óriási élmény lesz. Én nagyon szerettem, az első oldaltól az utolsóig.