Sajnos nem minden általam olvasott könyvről volt időm hosszabban írni az elmúlt fél évben, viszont mindenképpen szeretném – ha mást nem, saját magamnak – megörökíteni, hogy milyen szövegek fordultak meg a kezemben idén. Ezért arra gondoltam, hogy évszakonként, tömbösítve írok néhány sort az olvasmányaimról.

Vágjunk is bele a 2019-es tavaszi blokkba!

Tara Westover: A tanult lány

Mindjárt a lista elején egy olyan könyv szerepel, ami simán megérdemelne egy önálló bejegyzést is. Ha csak egy igaz történeten alapuló könyvet olvasol el idén, az mindenképpen legyen A tanult lány!

Lehet, hogy az összes tanulás, az olvasás, a gondolkodás, az utazás olyan valakivé formált, aki már nem tartozik sehova?

Partvonal, Budapest, 2018.

A Westover-család Idaho hegyei között, Isten közvetlen szomszédságában él. Mormonok, de ennek igazából nincs jelentősége, mert a családfő nem igazán bízik az egyházban, az államot pedig egyenesen az ellenségének tekinti: gyerekei otthon jönnek a világra (még születési okmányaik sincsenek), otthon tanulnak és ha baleset éri őket a család megélhetését biztosító autóbontóban, kezelést is otthon kapnak. Ez utóbbi eshetőség bizony elég gyakran előfordul, hiszen Isten segítségében bízva az apa nem igazán ad a munkavédelemre és a biztonság-technikára sem… A legkisebb lány, Tara számára ez a világ rendje, ám amikor 16 évesen egyik bátyja nyomására (az apának ellenszegülve) beiratkozik a mormon főiskolára, kitárul előtte egy másik világ, ami gyökeresen ellentétesnek tűnik mindazzal, amiben felnőtt. Ám hiába nyer bebocsátást később a világ legelitebb egyetemeire, Tara még a doktorátus kapujában is elbizonytalanodik: nem lehet, hogy mégis az apja igazsága az egyetlen létező igazság, s minden más csak a sátán által keltett múló káprázat? Végül persze „helyesen” dönt – ha ebben az esetben létezik helyesnek nevezhető döntés egyáltalán – és hátat fordít a családjának, ám ehhez minden lelki erejére és lélekjelenlétére szüksége van.

A könyv döcögősen indul – engem nagyon nehezen szippantott be – ám egy idő után letehetetlen olvasmánnyá válik. Egyrészt rendkívül motiváló: fő tanulsága, hogy mégis csak a tanulás, az oktatás az egyetlen eszköz, amivel jó irányba terelhetjük az emberek gondolkodását és végsősoron a világot. Emellett Tara családjának története rávilágít egy nagyon érdekes jelenségre is: ha valaki elköteleződik egy tekintélyelvű világnézetnek, egy idő után már nincs visszaút, vagy a végsőkig hisz abban, hogy Isten, a Természet, vagy valamilyen más felső hatalom így vagy úgy, de elrendezi a dolgokat, vagy kénytelen belátni, hogy tévedett, éveken át élethazugságban élt, és teljesen felesleges szenvedésre ítélte a szeretteit. Nem nehéz belátni, hogy szinte soha senki nem választja az utóbbi lehetőséget.

Megrázó, megvilágosító, elemi erejű olvasmány.

Értékelésem: 9/10

Így lettem Michelle Obama

HVG, Budapest, 2018

Bár kedvelem az Obama-családot, valószínűleg sosem olvastam volna el Michelle Obama könyvét, ha a Nincs időm olvasni kihívásban nem ez lett volna a márciusi téma, illetve nem hallottam volna nagyon sok embertől, hogy ez a könyv azoknak is érdekes és inspiráló lehet, akik amúgy ritkán olvasnak életrajzokat (pláne politikus-feleségekét). Ez utóbbiban van igazság: Michelle Obama élete tényleg izgalmas és sokak számára motiváló lehet. Amerika első fekete first ladyjének pályafutása ugyanis Chicago egyik legszegényebb környékén indult, innen küzdötte fel magát a Princetone és a Harvard jogi karáig, majd egy menő chicagoi ügyvédi irodáig. Hamar rájött azonban, hogy a pénz és a karrier önmagában nem elégíti ki, segíteni akar másokon. Hátra hagyta hát a jogi cégek csillogó világát, és a non-profit szférában tevékenykedett tovább az egészségügy és az oktatás területén, hogy segíthesse az olyan feltörekvő, de rossz körülmények közül származó fekete fiatalokat, amilyen ő maga is volt. Ebben a váltásban nem kis szerepe volt annak, hogy időközben megismerkedett Barack Obamával, aki valami nagyon hasonló ügyért munkálkodott, csak éppen a politika területén. Házasságkötésük után körülbelül egy évtizeddel Michelle újabb váltásra kényszerült: szerelem-állását is hátrahagyta, hogy férje első számú támasza legyen az Egyesült Államok elnökségéért folytatott kampányban. A győzelem az USA első fekete first ladyjévée tette, és az egyszerű, chicagoi lánynak meg kellett szoknia, hogy mindenhová őrök és páncélos autók kísérik, minden ruha-választását szétcincálja a divatsajtó és még az erkélyre sem mehet ki anélkül, hogy ne telepítsenek mesterlövészeket a közeli épületek tetejére… Micelle azonban igyekezett ebből a számára idegen, és nem is különösebben áhított élethelyzetből is a legjobbat kihozni: kampányt indított az egészséges életmód népszerűsítésére és a katona-családok támogatásának érdekében is fontos lépéseket tett.

A könyv igazi sikertörténet: nem csak azt mutatja meg, hogyan lehet tripla hendikeppel indulva, nehéz körülmények közül származó fekete nőként eljutni a csúcsra, hanem arra is rávilágít, hogy vannak olyan élethelyzetek, amikor bizony be kell áldoznunk a saját nehezen megszerzett sikerünket a házastársunk – és egy nagyobb jó – érdekében, és meg kell próbálnunk egy abszolút komfortzónánkon kívüli élethelyzetből kihozni a maximumot. Csupán a történet végét teszi kicsit keserédessé a tény, hogy az Obama-házaspár után minjárt Donald és Melania Trump költözött a Fehér Házba… Jó volt olvasni, bár, főleg az elején kicsit vontatottnak éreztem, és sok az önismétlés is. Valószínűleg nem ártott volna neki egy alaposabb szerkesztés, de ennek ellenére is érdekes olvasmány, még azoknak is, akiket hozzám hasonlóan nem különösebben érdekel az amerikai politika.

Értékelésem: 7/10

Madeline Miller: Akhilleusz dala

General Press, 2014

Mi az első, ami eszünkbe jut Akhilleuszról? Nagy valószínűséggel a férfiasság: izmok, erő, gyorsaság, büszkeség, na és persze a negyvenes, ereje teljében lévő Brad Pitt a Trója című filmből… Ehhez képest Madeline Miller Akhilleusza nem más, mint egy érzékeny kamasz fiú, aki legjobban zenélni szeret, és pusztán a Sors és az istenek szeszélye folytán válik a trójai háború leghatékonyabb gyilkológépévé. A koncepciót még érdekessebbé teszi, hogy Akhilleusz történetét szerelmének, a szintén érzelmes tinédzser Patroklosznak a tolmácsolásában ismerhetjük meg. Olvasmányos, egy-két nap alatt elolvasható történet, melyet Miller elsősorban az Íliászra alapozott, de a trójai mondakör más történeteit is forrásul használva.

A regény erényei ennyiben nagyjából ki is merülnek. Madeline Miller irodalmi tehetségben azért kilométerekre elmarad Homérosztól: a lírai, szerelmes jelenetek szépek (és ízlésesek is) viszont a csatajelenetek és egyéb történések leírása rettenetesen amatőr.

Értékelésem: 6/10

Domenico Starnone: Hurok

Park, 2014

Ez a könyv méltó párja Elena Ferrante Amikor elhagytakjának, amiről itt írtam. (Egyesek szerint Starnone maga Ferrante, mások úgy vélik, a felesége, Anita Raja rejtőzhet az álnév mögött.) A Hurok is egy elhagyás története, csakhogy ebben az esetben a férj, Aldó a nagy szerelem lecsengésekor úgy dönt, visszatér a családjához – és ennél rosszabbat nem is tehetne velük. A regény három részből áll: az elsőben a feleség, Vanda Aldónak írt leveleit olvashatjuk azokból az időkből, mikor a férje elhagyta; a másodikban a levelek sok-sok évvel későbbi újra-olvasásáról értesülhetünk Aldó narrációjában – ebből derül ki, milyen volt a közös életük a férfi visszatérése után – majd a harmadikban a lányuk szemszögéből is megismerhetjük az eseményeket. A történet szomorú tanulsága az, hogy egy házasság megromlásának mindig az utóbbiak – az ártatlan gyerekek – isszák meg legjobban a levét…

Fojtogató, nyomasztó, zseniális kisregény.

Értékelésem: 10/10

Diego Marani: Új finn nyelvtan

Park, 2014

1943-ban a trieszti kikötőben egy eszméletlen, azonosíthatatlan férfit találnak, akinek sérült az emlékezés-és beszédközpontja. A zubbonyán szereplő név alapján Sampo Karjalainennek hívják, ezért az őt kezelő finn orvos honfitársi kötelességtől hajtva úgy érzi, kötelessége segíteni az ismeretlennek visszatérni hazájukba, Finnországba. Sampo el is jut Helsinkibe, ahol igyekszik újra elsajátítani anyanyelvét, és várja, hogy az emlékei esetleg visszatérjenek. Hogyan boldogul a világban valaki, akinek nincs valódi identitása, nem tudja kifejezni magát és még abban sem lehet biztos, hogy egyetlen tulajdona – a neve – valóban az övé? Marani az Új finn nyelvtanban ezekre a rendkívül nyugtalanító kérdésekre keresi a választ.

A regény nagyon érdekes, ugyanakkor nem lett a kedvencem. Sampót nehéz kedvelni – és ez nem is csoda, hiszen nincs valódi személyisége. Viszont éppen ezért sirámai egy idő után érdektelenné válnak az olvasó számára. A csavar a könyv végén szerintem elég kiszámítható és erőltetett. Ettől függetlenül a regény zseniális posztmodern kísérlet lehetne, ha Marani bevállalta volna, hogy Sampó gondolatait nem a feljegyzéseit később megtaláló finn doktor átírásában olvashatjuk, hanem a maga éppen újra-tanult, töredékes nyelvén. Azonban ez már csak azért is problematikus lett volna, mert Marani olasz, Sampo finnek hiszi magát, miközben eredeti anyanyelve valószínűleg a német… Így viszont egy férfi összefüggő, szépen megfogalmazott gondolait olvassuk arról, milyen szörnyű, hogy nincsenek összefüggő, szépen megfogalmazott gondolatai, és ez számomra egy idő után elég unalmas és zavaró volt. Azért egy olvasást megért.

Értékelésem: 6/10

Hamarosan jelentkezem a nyári blokkal is!