„A baba meghalt.” Ezzel a rettenetesen erős kezdőmondattal indul Slimani Goncourt-díjas kisregénye. Minden anya legelemibb félelme elevenedik meg a könyv első oldalain: a főszereplő, Myriam egy napon arra ér haza, hogy a bébiszitter meggyilkolta mindkét kisgyerekét, aztán saját magával is megpróbált végezni. Ahogy olvassuk, a hideg futkos a hátunkon. Jó lenne becsukni, és jó messzire elhajítani a kötetet, de nem tesszük, mert kíváncsiak vagyunk, mit vihette rá a nőt a borzalmas tettére, hogyan bízhatták ennyire nem megfelelő személyre a gyerekeiket a szülők, és mit kell tennünk, hogy velünk soha, soha ne történhessen ilyesmi. Csakhogy Slimani történetében hiába keresünk megnyugtató válaszokat a kérdéseinkre: a regény nem vonultat fel egyértelmű felelősöket, inkább felhívja a figyelmet egy sor nyugtalanító társadalmi jelenségre, melyek együttesen vezethettek tragédiához.

Európa, 2017, 240 p.

Paul Massé, és felesége, Myriam, fiatal házasok, akik mindjárt az egyetem után gyereket vállaltak, ráadásul a kis testvér sem váratott magára sokáig. Myriam eleinte jól érzi magát az intim családi körben, ám egy idő után kezdi fojtogatónak érezni a légkört, és egyre jobban csábítja még el sem kezdett jogász-karrierje. Mikor egy volt csoporttársától álláslehetőséget kap, a család döntésre jut: a gyerekek mellé dadát fogadnak. A jövendőbeli nevelőnőnek számos kimondott-kimondatlan elvárásnak kell megfelelnie: bár Myriam maga is marokkói származású, semmiképpen sem akarnak bevándorló dadát, és azt sem igazán szeretnék, hogy alkalmazottjuknak saját családja, vagy legalábbis kisgyereke legyen, aki esetleg elvonhatja a figyelmét a munkától. Vagyis ironikus módon Myriam pontosan azokkal az előítéletekkel ül le elbeszélgetni a lehetséges jelöltekkel, melyekkel a munkaerőpiacon neki magának is meg kell küzdenie. A házaspár alig hiszi el, hogy már az első jelentkezők közt megtalálják a tökéletes dadát: Louise francia, szőke, fehér bőrű középkorú özvegy, akinek egyszem lánya már túl idős ahhoz, hogy problémát jelenthetne. Az ajánlólevelei kiválóak, előző munkaadója szuperlatívuszokban beszél róla, a gyerekek pedig első látásra megkedvelik. Masséék felfogadják a nevelőnőt, és sokáig úgy tűnik, ennél jobb döntést nem is hozhattak volna. Louise nem csak a gyerekeket látja el kifogástalanul, hanem a lakást is rendben tartja, és minden este friss, ízletes vacsorával várja a hazatérő házaspárt. Nem csoda, hogy hamarosan otthonuk nékülözhetetlen kiegészítőjévé, szinte családtaggá válik. Szinte. Egy-egy pillantás, gesztus, elejtett szó elejéig ugyanis időről időre kiderül, hogy Louise talán mégsem olyan tökéletes, mint amilyennek látszik, ám Myriamék hamar elhessegetik a rossz érzéseket. Elvégre szükségük van a dadára. Odaadó szolgálatait igyekeznek apró figyelmességekkel viszonozni: vacsorázni hívják, nyaralni viszik, kiteszik a fényképét a polcra… ám az eszükbe sem jut, hogy Louise valójában a szeretetükre vágyik. „Nem úgy bántak vele, mint egy emberrel, hanem mint egy géppel.” Nem tudom, olvasta -e Leïla Slimani az Édes Annát, mindenesetre a mondat, amivel Moviszter doktor Anna tettét magyarázza, Louisera is tökéletesen igaz. A dada ugyanis – hiába fehér és középosztálybeli – a társadalom peremén él, elhagyatva, nyomorúságos körülmények közt, és semmi másra nem vágyik, mint hogy új családja valóban befogadja. Amikor azonban a kisfiú óvodáskorba lépésével elközeleg a válás ideje, Louiseban elpattan valami: kést ragad, és kis védencei, illetve önmaga ellen fordul. Véget szeretne vetni egy nagyon sivár, nagyon szomorú életnek.

A regény fókuszában azonban nem csak Louise áll: hasonlóan hangsúlyos Myriam és az ő élethelyzete is. A francia gyermeknevelés egyik alappillére, hogy a nők hamar visszatérnek a munka világába, ezért már a legelejétől igyekeznek önállóságra szoktatni csemetéiket, akiket így már néhány hónapos korukban bölcsődékbe íratnak, illetve nevelőnőkre bíznak. A Nem harap a spenót című – nálunk is rendkívül népszerű – gyereknevelési könyv élteti ezt a módszert: a francia nők sokkal hamarabb visszanyerik alakjukat, karrierjüket és így végső soron önmagukat is, a gyerekeik pedig jóval előbb önálló, autonóm talpraesett kis személyiségek lesznek, mint a tunya, tutujgatós angolszász (vagy pláne a két-három évig is otthon maradó magyar) nők csemetéi. Tökéletes win-win szituáció. Nos, az Altatódal remekül ábrázolja ennek a csodás képnek az árnyoldalait, és rávilágít: a család és a karrier összeegyeztetése egyelőre még a legfelvilágosultabb nyugaton sem megoldott kérdés. Myriam nem boldog otthon, a négy fal között, de nem boldog dolgozó nőként sem: folyton lelkiismeretfurdalás gyötri, és úgy érzi, kettészakad. Pedig ő legalább afelől nyugodtnak hiheti magát, hogy a gyerekei jó kezekben vannak: azok az anyák, akiknek már csak a figyelmetlen, lompos, sokszor franciául sem tudó bevándorló-dadák jutnak, még ennyit sem mondhatnak el magukról. (Louise  bébiszitter-barátnőjének, Wafának személyében egyébként egy ilyen sorsot is megismerünk, és mit ne mondjak, az sem valami rózsás.)

Slimani kegyetlen őszinteséggel, tűéles, rövid, mondatokkal, finom iróniával ábrázolja munkaadók és nevelőnők világát. A regény egyáltalán nincs túlmesélve – igazából sem Louise, sem Myriam múltját nem ismerjük meg, csak apró utalásokból következtethetünk arra, milyen sorsuk lehetett. De ennyi pont elég. A magam részéről nagyon féltem attól, hogy a regény túlságosan megterhelő olvasmány lesz, hiszen a gyerekgyilkosságnál rettenetesebb témát el sem tudok képzelni – de igazából az első oldalak jelentették a legnagyobb megpróbáltatást, a regény a későbbiekben teljes egészében az előzményekre fókuszál. Hogy mi lesz Masséékkal, és az öngyilkosságot elhibázó Louise-zal, ugyanúgy nem derül ki, mint ahogy a karakterek múltja is ködbe vész. Olvasóként még sincs hiányérzetünk. Sok jóra úgysem lehet számítani. Jobb végre tényleg becsukni a könyvet, és arra gondolni, hogy azért ilyesmi velünk mégsem, mégsem történhet meg…

Értékelésem: 10/10