Az anyaságom első néhány évét egy mélytengeri búvárkodáshoz tudnám hasonlítani. Életem legkülönlegesebb élménye volt. Olyan földön túli látványban, olyan semmihez sem hasonlítható boldogság-áramlatokban volt részem, amiket soha nem fogok elfelejteni. Egy részem örökké vissza fog vágyni oda.

Ugyanakkor hihetetlen mélységekben jártam. Sokszor volt sötét. Sokszor éreztem magam egyedül. Sokszor csaptak össze a hullámok a fejem felett. Néha egyenesen azt hittem, megfulladok, ha nem juthatok hamarosan friss oxigénhez. Máskor viszont kétségbeesetten szerettem volna megállítani az időt, és rettegtem a pillanattól, amikor majd vissza kell térnem a felszínre.

Aztán az a nap is eljött. Majdnem öt otthon töltött év után a kisfiam bölcsődés lett, én pedig visszamentem dolgozni. Felszabadtó volt újra a felszínen lenni, újra levegőt kapni. Közben iszonyatosan fájt a tüdőm a nyomás-különbségtől. Míg én a mélyben voltam, a fenti világ megváltozott. Nem találtam benne a helyem. Hiányoztak a gyerekek, az otthon töltött hétköznapok rutinjai. Újakat kellett kialakítani, adaptálódni a fenti léthez, miközben a szinte állandó betegségek hullámokként sodortak újra és újra a víz alá.

Azóta két év telt el. A gyerekeim hat és négyévesek. Most már egyértelműen a felszínen vagyunk. Sok minden könnyebb lett, sok minden nehezebb. Még mindig nem egyszerű egyensúlyt találni a különböző szerepeim között. Egy csomó múltbéli szorongás, komplexus, amikkel a mélyben töltött évek alatt abszolút nem volt erőm foglalkozni, és amikről azt hittem, hogy ott is hagytam őket valahol a húszas éveim elején, mostanában újra megtalált. Közben persze folyamatos rohanásban vagyok, egy rakás feladattal mindig elmaradva saját magam mögött. És a bűntudat! Nos, a bűntudat nagyjából a legjobb barátom lett, nem telik el nap, hogy egyszer-kétszer mellém ne telepedne, és ne sugdosná a fülembe, mennyi mindent nem tettem meg, mennyi mindenben hibáztam. Viszont minden napra jutnak a tökéletes boldogság pillanataiból is. Esténként, mikor az alvó gyerekeim arcára nézek, mindig elégedettség és hála tölt el. Pontosan tudom, hogy szép lassan ez az időszak is elmúlik, én pedig vissza fogok vágyni ide. Ez egyszerre tölt el megkönnyebbüléssel és végtelen szomorúsággal. Most még a tengerparton vagyok, de egy napon végleg vissza kell utaznom a szárazföldre. Legfeljebb nagymamaként mehetek majd néha-néha a vízhez, ha egyáltalán. Gyönyörű lesz. De egyáltalán nem ugyanaz.

Folyamatosan egyensúlyozni nagyon szép és nagyon nehéz érzések között: számomra ezt jelenti az anyaság. Most szeretnék bemutatni néhány könyvet, melyekben ez a téma hangsúlyosan megjelenik.

1. Kyung-Sook Shin: Vigyázzatok Anyára!

Könyvmolyképző,2012.

Dél-Korea egy eldugott vidéki falujában Szonjo négy gyereket nevel fel gyakorlatilag teljesen egyedül, férjétől vajmi kevés anyagi és érzelmi támogatást kapva. Bár ő maga írástudatlan, mindegyik gyermek jeles eredménnyel végzi el az iskolát, majd valamennyien egyetemre mennek Szöulba és művelt, sikeres emberként kezdenek új életet. Jogász, író, kereskedő, gyógyszerész - a felnőtt gyermekek próbálnak helytállni a nagyváros forgatagában, és közben egészen elfelejtkeznek az asszonyról, akinek társadalmi felemelkedésüket köszönhetik. Egészen addig, amíg egy látogatás alkalmával édesanyjuk el nem keveredik a forgalmas Szöul pályaudvaron.

Miközben a testvérek és az apa kétségbeesetten keresik Szonjót, felidéznek minden vele kapcsolatos emléket. Családi titkok, sérelmek es megható történetek kerülnek elő, a különböző nézőpontú elbeszélésekből pedig egy erős, intelligens, nagylelkű asszony alakja bontakozik ki, aki nem sok megbecsülést kapott, amíg jelen volt, ám akinek hiánya kínzó űrt hagy maga után. A Vigyázzatok Anyára egy család, és egyben egy sikeres társadalom felemelkedésének története, mely hajlamos megfeledkezni arról a rengeteg láthatatlan munkáról, és az e munkát elvégző elnyomott társadalmi rétegekről, mely a kimagasló eredményeket lehetővé tette. 

A szó legnemesebb értelmében megható, lírai szépségű könyv. Érdekes volt jobban megismerni Koreát - miközben bizonyos szempontból a történet akár játszódhatott volna Magyarországon is.

Értékelésem: 8/10

 2. Szilvia Molnar: Üvegház

„Minek kellett egy ilyennek gyereket szülni? Mégis, mire számított? Na jó, ez a nyavalygás már tényleg túlzás.” Ezek a gondolatok nem valamilyen Facebook-poszt szörnyű komment-szekciójából származnak, hanem én gondoltam őket, miközben Szilvia Molnar Üvegházát olvastam. Aztán minden alkalommal nagyon elszégyelltem magam. Évek óta napi szinten olvasok anyasággal kapcsolatos témákról és mentális betegségekről is, ráadásul általában feminista szemszögből, mégis, egy szülés utáni depresszióval küzdő nő nyers, őszinte gondolataival szembesülve az ösztönös reakcióm az ítélkezés. Ez elég jól megmutatja, mennyire mély tabu még mindig az anyasághoz fűződő negatív érzések megjelenítése, és éppen ezért mennyire fontos foglalkozni ezzel a témával.

Open Books, 2023.

A történet

Az Üvegház főszereplője egy magyar-svéd származású műfordító, aki Amerikában él. Régóta vágyott arra, hogy anya lehessen, mégis, egy nehéz szülést követően a gyermekágyi időszak maga a pokol számára. Összetört testtel és lélekkel igyekszik túlélni az egyforma, végtelenül hosszú mindennapokat, melyek alaktalan, szürke masszává folynak össze. Mindennapi feladatait nehezen látja el, a lakást képtelen elhagyni. A férj igyekszik segíteni, de már ennek a szónak a használata is mutatja: a gyermek körüli teendőket nem érzi a saját feladatának, csak szívességből vállalja át egy részüket. Felesége leépülését aggódva és egy kicsit bosszúsan figyeli. (A jelenetnél, mikor éjszakára füldugót tesz be, hogy ki tudja aludni magát, ökölbe szorult a kezem. Holott a saját nézőpontjából tulajdonképpen érthető.) Ráadásul még az idős felső szomszéd is rendszeresen becsenget, hogy az állandó gyereksírásra panaszkodjon. A beteg öregember és az összeomlás szélén álló anya között végül mégis valamiféle barátság szövődik. De van-e számukra kiút az üvegházból?

Ellentmondásos érzések

A történetvezetés nem lineális, a főszereplő gondolatai folyamatosan ugrálnak a különböző idősíkok között. A gyermekágy első hetei mellett látjuk a szülés napját, a várandósság időszakát, a gyermekkort, az édesanya elvesztésének fájdalmát. Kendőzetlen, nyers, naturális, egy pillanatig sem finomkodó gondolatokat. Olyan gondolatokat, melyeket időnként talán mindenki gondol, de a legtöbben nem vallják be. „Mit műveltem magammal?” Ami miatt nagyon felszabadító olvasni ezt a szöveget, hogy a narrátor nem kér bocsánatot. Nem mentegetőzik. Csak megmutatja: ez van.

Ugyanakkor éppen emiatt nem tudtam igazán azonosulni a főszereplővel, tapasztalatai nem csengtek össze a sajátjaimmal. Számomra az anyaságban a legnagyobb nehézséget a mai napig két dolog okozza: a bűntudat, és a külső elvárásoknak való megfelelési kényszer. Folyton őrlődni fáradtság és feldobottság, szomorúság és boldogság között. Lelkiismeret-furdalást érezni a sötét gondolatok miatt. Elrejteni a gyengeségeim mások elől, és egy harmonikus, boldog fiatal édesanya képét sugározni. Az Üvegház főszereplője mindezzel nem törődik, mert nincs rá ereje. Túlságosan mélyen van. A szövegben egyszer sem hangzik el a „szülés utáni depresszió”, mint diagnózis, noha egyértelműen erről van szó. Egy mentális betegségről, mely sokkal több embert érint, mint gondolnánk.

Bizony nehéz olvasni arról, hogy az időszak, aminek a legszebbnek kellene lennie, sokak számára a legnehezebb. Az ártó gondolatokról. Borzalmas szembesülni a csecsemő dehumanizálásával. (Igazi nevét nem tudjuk meg, a narrátor végig Gombnak nevezi, és folyton állatokhoz hasonlítja.) Ha már olvasni is nehéz, elképzelhetjük, milyen nehéz lehet átélni.

Terápiás írás

Az Üvegház éppen ezért fontos olvasmány: remek terápiás írás, dokumentum egy különösen bonyolult időszakról, melyből nehéz megtalálni a kiutat. Miközben olvastam, egy kicsit meg tudtam bocsátani az egykori önmagamnak, aki szintén küszködött az anyává válással. Hiszen, ha különböző mértékben is, de küszködünk mindannyian. Ugyanakkor a szöveg valahogy nem tudott ennél több lenni. Mint regény, nem igazán tetszett. Túlírtnak éreztem, zavaróan sok volt az önismétlés, a sehová nem vezető gondolat. Kár, mert akadtak kifejezetten szép, erős mondatok is, illetve nagyon érdekesek voltak a fordítással kapcsolatos eszmefuttatások, etimológiai okfejtések is. Mindent összevetve az Üvegház mégis fontosabb terápiás írásnak, mint szépirodalmi műnek. Minden szülőnek ajánlom. Nyitott szívvel olvassátok.

Értékelésem: 7/10

3. Delphine de Vigan: Semmi nem áll az éjszaka útjába

Delphine de Vigan idén került a látóterembe, amikor olvastam tőle egy elég jó thrillert (Mindent a gyerekekért). Kicsit utána olvastam a szerzőnek, és kiderült, hogy a kortárs francia irodalom egyik izgalmas alakja, akinek főként az autofikciós művei ismertek: ezekben az önéletírást vegyíti a thriller műfajával. Nagyon kíváncsi lettem, és hirtelen felindulásból be is szereztem a Semmi nem áll az éjszaka útjába című könyvét.

Könyvmolyképző, 2013.

Parentifikáció – ez a pszichológiai fogalom az utóbbi években került a köztudatba. Arra vonatkozik, amikor egy gyerek nem élheti meg a maga teljességében a gyerekkorát: túl korán fel kell nőnie, hogy a szülei támasza lehessen. A regény mindkét főszereplője, a narrátor, Delphine, és az édesanyja, Lucile is ennek a jelenségnek az áldozata, noha más-más okból.

Mikor anyja öngyilkosságot követ el, az elismert írónőben sürgető igény ébred, hogy megírja Lucile történetét. Szülő-gyerek kapcsolatukra mindig is árnyékot vetett az asszony betegsége, a bipoláris zavar, mely megakadályozta, hogy biztonságos hátteret biztosítson lányainak. De vajon milyen volt Lucile gyerekkora, saját szüleivel, testvéreivel való viszonya? A genetika vagy a sors okozta, hogy kicsúszott a lába alól a talaj, esetleg szerzett traumák álltak a háttérben? Kutatásai során Delphine megszállottan gyűjti a családi történeteket, emlékeket, és egészen sötét titkok bukkannak a felszínre: jól elrejtett csontvázak egy látszólag eszményi, sokgyerekes francia polgárcsalád szekrényének mélyéről. Miközben igyekszik összeillesztgetni a mozaikokat, a szerző folyamatosan szembesül az elbeszélés nehézségeivel. Egyáltalán elmesélhető hitelesen és objektíven bármilyen történet? Pláne olyan, amihez ennyire közel állunk?

A Semmi nem áll az éjszaka útjába ízig-vérig szépirodalom, méghozzá a posztmodern fajtából. Nagyon olvasmányos, és valóban tartalmaz thriller-elemeket – végig szinte tapintható a feszültség, az olvasó már-már rosszul érzi magát, amiért ilyen izgalommal olvas megtörtént családi tragédiákról – de a középpontban inkább az a kérdés áll, megragadható-e a nyelv által valamiféle igazság egy olyan világban, ahol mindenki egy kicsit máshogy emlékszik mindenre, és csak hallgatólagos megegyezés dönti el, kinek a narratívája alkotja majd a családtörténeti kánon magját. Félig-meddig lektűrre számítottam: igazi irodalmi csemegét kaptam.

Értékelésem: 9/10

4. Elizabeth Strout: A nevem Lucy Barton

"Lucy a semmiből jött." - így mutatja be az anyósa ismerőseinek Lucy Bartont, aki egy illionois-i kisváros legszélén nőtt fel, testi és érzelmi szegénységben. A tanulás révén tudott kitörni, és egy szép, új életet építeni magának New Yorkban törekvő íróként, feleségként, két kislány édesanyjaként. Egy napon azonban egy vakbélműtét szövődményei miatt Lucy hetekre a kórházban ragad, ahol meglátogatja rég nem látott édesanyja. A betegágy mellett anya es lánya esélyt kap, hogy életükben először őszintén beszélgessen egymással, ezzel szemben inkább csak a kisvárosi ismerősök történetei kerülnek elő, és végig az marad fontos, amit elhallgatnak: amire csak emlékeznek, amit ki sem tudnának mondani. 

Ez a lélektani kisregény abszolút komfort-zónámba illőnek tűnt, ráadásul Elizabeth Strout nagy kedvencem a Kisvárosi életek óta. Ebben a könyvében sem csalódtam. Lucy Barton története könnyen átcsaphatna nyomorpornóba vagy cukormázas siker-sztoriba, de szerencsére mindkét csapdát kikerüli. Inkább egy emlék-mozaikokból összeálló, egyszerű történet az életről, ami egy kicsit mindenkit összerág és kiköp, de ami néha, egy-egy pillanat erejéig mégis csodálatos. Például amikor lemegy a nap az illinois-i kukorica-földek felett, vagy ha felkapcsolnak a Chrysler Building fáklyaként ragyogó fényei a kórház ablakával szemben. 

Valamiért hosszú ideje egyetlen amerikai regény sem tudott tetszeni, de A nevem Lucy Barton végre megtörte ezt a rossz szériát. Egyelőre mégis a Kisvárosi életek marad a kedvencem Strouttól, az egyedi karakterek és a szikrázó fekete humor miatt, ami ebben a kisregényben kevésbé csillant meg.

Értékelésem: 9/10