Meghalni éppolyan, mint meg nem születni. Azok leszünk, akik voltunk, mielőtt nem voltunk. Csak azok nem leszünk, akik voltunk, mikor voltunk.

Európa, 2020

Háy János az az író, akinek valószínűleg még a bevásárlólistáit is elolvasnám, ha kiadná az Európa kiadó, úgyhogy naná, hogy lecsaptam a karantén alatt írt naplójára is. Persze az első pillanattól kezdve biztos voltam benne, hogy nem szokványos napló lesz, és ebben nem is tévedtem. Ugyan vannak benne napok – egészen konkrétan március 17-től április 16-ig tart a feldolgozott időszak – és a gondolatmenetek kiindulópontja gyakran az aktuális helyzet, a kijárási korlátozás, a maszkviselés, a bezártság, a szöveg azért alapvetően nem arról szól, hogy az író tökfőzeléket főz a gyerekeinek… Noha arról is. De közben egyetlen percig sem rejti véka alá (sőt) hogy itt bizony keveredik a valóság a fikcióval, esszé a novellával, személyes tapasztalat az általánossal. Ízig-vérig Háy-szövegek ezek, méghozzá a posztmodernebb fajtából, filozofálgatással, nyelvészkedéssel, keserű humorral, visszatérő szereplőkkel és cselekményszálakkal. Utóbbiak közül pedig a legerősebb, legmegrázóbb (és valószínűleg a legszemélyesebb is) egyértelműen az, amiben egy férfi egy kórházban elveszíti a feleségét.

Azoknak, akik már sok Háy-könyvön túl vannak, és az interjúit is el szokták olvasni, sok gondolat visszaköszönhet. Megmondom őszintén, számomra a házasság válságáról és a tövényszerű boldogtalanságról szóló fejtegetések már kezdenek kicsit nyomasztóvá és unalmassá válni, ellenben az öregséggel, elmúlással kapcsolatban zseniális gondolatmeneteket lehet olvasni a könyvben. Összességében véve nagyon érdekes volt – és biztos még érdekesebb lesz X év múlva újra olvasni, mint ennek a karantén-korszaknak a mementóját. Még akkor is, ha csak nagyon kis részben szól erről.

Értékelésem: 8,5/10