Ferrante-rajongóként kicsit szégyellem magam, amiért a filmadaptáció sikerének kellett megadnia a végső lökést ahhoz, hogy elolvassam ezt a könyvet, de most végre sort kerítettem rá, és abszolút hozta azt a színvonalat, amit előzetesen elvártam volna tőle. Talán még magasabbat is…

Leda 48 éves egyetemi tanár, aki egy tengerparti kisvárosba utazik vakációzni. A strandon felfigyel egy zajos nápolyi társaságra, azon belül is egy gyönyörű fiatal nőre, Ninára, aki olyan tökéletes egységben él 3 éves kislányával, ami rég elfeledett húrokat pendít meg Leda-ban. Miközben összebarátkozik Ninával, és egyre jobban belebonyolódik az életébe, felidézi magában a saját anyaságának legviharosabb éveit, melyek azzal végződtek, hogy évekre elhagyta a családját… Aztán visszatér.

Nagyon kevesen vannak a világirodalomban, akik olyan mélységeiben mernék feltárni az anyaság sötét oldalát, mint Elena Ferrante. A Tékozló szeretet-trilógia többi főhőséhez hasonlóan Leda sem szerethető karakter: indulatos, gyakran nyers, nagyon kevéssé alkalmazkodó, és szinte egyáltalán nem kedves. Képtelen túllépni a saját múltján, a durvaságokkal teli nápolyi gyerekkoron, az anyjához való kötődés nehézségein. Olvasóként nem szívesen azonosulunk vele, noha valószínűleg valamennyiünkben ott él egy parányi Leda. Ki ne gondolt volna rá néhány nyűgös, álmatlan, nyaggatással teli nap után, hogy milyen jó volna csak úgy magunk mögött hagyni mindent? Persze erről óriási tabu beszélni, hiszen aki nem rózsaszín örömmámorként jellemzi a saját anyaságát, az csakis borzasztó ember lehet… A legtöbben természetesen képtelenek lennénk valóban elhagyni a gyerekeinket – még napokra sem, nem hogy évekre. De vajon el kell -e ítélnünk Ledát emiatt? Létezik bocsánat a legnagyobb bűnre, amit egy anya elkövethet?

Több véleményt olvastam a könyvről, mindegyiknek sarkalatos kérdése, hogy most akkor Leda rossz szülő-e, vagy sem. Jellemző módon az általában fel sem merül, hogy a férjéről is feltegyük ugyanezeket a kérdéseket. Pedig itt van a kutya elásva: amíg Leda el nem megy, magától értetődik, hogy egyedül ő foglalkozik a gyerekekkel, a férj, bár együtt élnek, csak amolyan „vasárnapi apuka”. Holott Leda ugyanúgy egyetemet végzett ember, aki kutatni, publikálni, dolgozni szeretne. Ám ehhez senkitől nem kap semmiféle segítséget. A patriarchális társadalom teljesen magukra hagyja a nőket - a sötétben. A krónikus fáradtság pedig egy idő után szükségszerűen robbanáshoz vezet, amiben a gyerekek sérülnek meg a legjobban.

A könyv elolvasása után megnéztem a Maggie Gyllenhall-féle filmadaptációt is, és szerintem nagyon jól sikerült. Két hibája van: egyrészt, mivel modern amerikai környezetbe helyezi át a történetet (Leda egy bostoni professzor, aki eredetileg Queensből származik), kevéssé domborodik ki a társadalom felelőssége. Úgy képzelem, hogy egy amerikai irodalomtudós a ’90-es években valószínűleg már sokkal inkább tudott volna a karrierjére koncentrálni, és könnyebben mert volna segítséget kérni, mint egy olasz nő 1970 körül. Így Leda „bukásában” ebben a verzióban sokkal nagyobb az egyéni felelősége, mint a regényben, viszont a film ezt kevéssé domborítja ki. A másik hiányosság, hogy Leda saját anyjához való kapcsolatáról is alig esik szó, pedig ez az egyik legfontosabb kulcs a viselkedésének megértéséhez. Ettől függetlenül hangulatos és jó film lett, ajánlom megnézésre.

Értékelésem:

Könyv: 9/10

Film: 8,5/10

Beszélgessünk a regényről az Ezért szeretek olvasni Facebook illetve Insta oldalán!