Krusovszky Dénes: Levelek nélkül
Magvető, 2023.
“Nem nyomozni akart, hanem szemtanúvá válni, ami egészen más minőség, alighanem.”
Bár küzdök ellene, a legtöbbször mégis beleesem a könyves bloggerek tipikus betegségébe: bármilyen jó könyvet is olvasok, igyekszem minél hamarabb befejezni, hogy a molyon bejelölhessem olvasottként, jó esetben megírjam róla a posztot (rosszabb esetben ezt halogassam hetekig) majd gyorsan tovább lépjek a következő kötetre a listámról. Nagyon ritka az olyan könyv, amivel direkt lassan haladok, hogy tovább tartson, amikor pedig mégis befejezem, azonnal hiányérzetet hagy maga után. Krusovszky új regénye pontosan ilyen volt.
A szerző előző kötetével, az Akik már nem leszünk sosemmel elég ellentmondásos a viszonyom. Az első fele nagyon tetszett (különösen a szanatóriumban játszódó rész) az utolsó egyharmadára viszont annyira megharagudtam, hogy sokáig csalódásként tartottam számon. Évekkel az olvasása után értékeltem át, amikor még mindig élénken élt bennem egy-egy mondat, jelent, hangulat, hogy tulajdonképpen azért, minden kisebb hibája ellenére is nagyon jó regényről van szó. Kíváncsi voltam, hogy a Levelek nélkül meg tudja –e ugrani ezt a szintet, és azt kell mondjam: még túl is szárnyalta.
Koroknai János gimnáziumi magyartanár egy álmos alföldi kisvárosban. Több, mint tíz év telt el azóta, hogy hazatért Budapestről gondozni özvegy édesanyját - azóta a napjai nagyjából eseménytelenül zajlanak az iskola, az idősotthon és legjobb barátja, a helyi állatorvos társaságának szentháromságában. Ám tavasszal az egyik furcsa eset kezdi követni a másikat: a város határában gyanús körülmények között elpusztul négyezer liba, majd a fák egyik napról a másikra ledobják friss leveleiket... Természeti katasztrófa történt, vagy emberi mulasztás? Ha az utóbbi, ki a felelős, és van-e egyáltalán összefüggés a két eset között? Koroknai nyomozni kezd – vagy talán pontosabb kifejezés, hogy valahogy időről időre szemtanúvá válik - miközben kiderül, hogy a saját családja múltjában is bőven akad még felfedezni való...
Ha egy külföldi megkérdezné, milyen érzés ma Magyarországon élni, ezt a könyvet nyomnám a kezébe.
Szürreális dolgok történnek, amiről mindenki tudja, hogy nagyon nincsenek rendben. Egy-két fiatal tüntetést szervez, születik néhány tényfeltáró cikk, az emberek egy darabig keserűek és másról sem beszélnek - aztán a megszokás fásultsága szép lassan beburkol mindent, és már észre sem vesszük a minket körülvevő egyre nagyobb sivárságot. Hányszor is néztük végig ugyanezt az elmúlt években? A kisvárosi miliő bemutatása tűpontos, a mellékszereplők frappánsan megírt, tipikus figurák a tantestület kiégett tagjaitól kezdve a “nem a legélesebb kés a fiókban” de azért ügyeskedésben bajnok polgármesteren át a jobb sorsra érdemes alkoholista helyi újságíróig. Bár a szövegben egyetlen egyszer sem hangzik el semmiféle konkrétum, elég élesen kirajzolódnak a magyar társadalom problémái: a pedagógus-hiány, a makro és mikro-szinten maffia-módszerekkel dolgozó vezetés, az egészségügy siralmas helyzete, a kivándorlás. Koroknai nyomozásáról sokszor eszembe jutott Móricz - az ő főhősei kapálóznak nagyjából ugyanezen az alföldi tájékon a “panamák lápvilágában” - nos, úgy tűnik, van, ami nem változik.
Mégis, aki a fülszöveg alapján afféle öko-krimire számít, bizony keserűen csalódni fog. A magyar vidék ábrázolása ugyan frappáns, az eltűnt levelek története pedig érdekes, valójában nem ez a regény lényege és témája - sokkal inkább az, ahogyan Koroknai megéli mindezt, miközben saját maga és családja múltjával is számot vet.
Ez bizony nem csak társadalmi, de egyben lélektani regény is, a lassan hömpölygő, melankolikus fajtából. Illették is már kritikával amiatt, hogy túl sok a hiperrealisztikus részletezés - engem mondjuk egyáltalán nem zavart, hogy az utolsó teásbögre elmosásig tanúi vagyunk mindennek, igaz, tíz Knausgard-regény után már elég edzettnek számítok ezen a téren. Valószínűleg Koroknai figurájával sem lesz kibékülve mindenki: túl átlagos, néha kimondottan tesze-tosza, csak sodródik az árral: a körülmények áldozata is, persze, de valójában nem tudja, mit akar. Vissza is tér vidékre meg nem is, sehol sincs már igazán otthon, a tanárok közül is egyedül az emeli ki, hogy még nem teljesen vált ignoránssá, mint a többiek. De hát pontosan ilyennek is kell lennie, hiszen igazából Koroknai egy egész generáció megszemélyesítője: ő a levelek nélküli fa, akiről még nem dőlt el, hogy végleg kiszárad, vagy megrázza magát, és új lombot növeszt. A regény befejezése mintha az utóbbira engedne következtetni, de a legutolsó jelenet álom-szerűsége mindent elbizonytalanít.
Ez semmiképpen egy didaktikus megmondó-könyv, ami nagy igazságokat akar a szánkba rágni. A végén a szálak nem futnak össze, a rejtélyek nem derülnek ki, az apa figurájával való szembenézés is éppen csak megkezdődik. Inkább probléma-felvetés, magyar kor-és kórkép, hangulat-festés, végig egy egyszerre belül és kívülálló főhős nézőpontjából ábrázolva. Gyönyörűen megírt, erős atmoszférájú alkotás. Sokkal egyenletesebb színvonalú, mint az Akik már nem leszünk sosem: nincsenek benne igazán gyenge részek, igaz, a szanatórium-jelenet magaslata is hiányzik (bár a második fejezet, az anya története azért majdnem olyan jó.) Imádtam minden sorát. Talán idén a kedvencem eddig.
10/10
