Bár kedvelem Fredrik Backmant (különösen Az ember, akit Ovénak hívnak miatt), nem valószínű, hogy elolvastam volna a Mi vagyunk a medvéket, ha a Nincs időm olvasni kihívásban nem a sport lett volna a januári téma. Így viszont – mivel a csoportban nagyon sokan pozitív visszajelzést adtak erről a regényről – ezt választottam a havi kihívásos olvasmányomnak.

Eredeti cím: Björnstad. Kiadja: Animus, Budapest, 2017., 384 p.

Akik ismernek, tudják: a sport nem áll közel a szívemhez, és akkor még enyhén fejeztem ki magam. Különösen a csapatsportokkal nem vagyok kibékülve. Ez valószínűleg azért van, mert sosem voltam túl ügyes bennük – annyira nem, hogy tizenkét év tesiórái alatt valószínűleg az összes osztálytársam azért imádkozott, hogy ne az ő csapatukba kerüljek, hanem az ellenfélhez. :) Őszintén szólva motivációm sem nagyon akadt: sosem értettem igazán, miért kellene egy labda után futkároznom, mikor az alatt az idő alatt egy csomó hasznos dolgot is lehetne csinálni – például olvasni.

 Most, a Mi vagyunk a medvék kapcsán tudatosult csak bennem, hogy a sport és az olvasás között van egy nagyon fontos közös vonás: mindkettő segítségével olyasmit élhetünk át, amire egyébként nem lenne lehetőségünk. A sporttal elsősorban a győzelmet, vereséget, a kudarc utáni újrakezdést és ami talán a legfontosabb, az összetartozás érzését. Mindezt akár szurkolóként, a lelátó vagy az otthoni kanapénk biztonságából, anélkül, hogy az egésznek valódi tétje lenne.

Időnként azonban igenis valódi tétje van.  A Mi vagyunk a medvék helyszíne, Björnstad nem nagyon hasonlít arra a képre, ami egy kedves kis svéd városról először eszünkbe jut: ha valahonnan, hát inkább a sötét hangulatú skandináv krimikből lehet ismerős. Az év háromnegyed részében alig süt a nap és mindent hó meg jég borít, magas a munkanélküliek aránya, és a lakosság nagy része alkoholista. A björnstadiak számára tényleg csak egy valami van, ami miatt érdemes felkelni reggel: a hoki.

Björnstad ugyanis hokiváros, ahol a jégkorongozás nagy múltra tekint vissza: húsz évvel ezelőtt a város A csapata a második helyen állt az országos bajnokságban. Azóta viszont a válogatott egyre csak hanyatlott. Mostanáig. Most ugyanis a junior csapat az országos döntő küszöbén áll: a medvéknek már csak két meccset kell megnyerniük, és ők lesznek a bajnokok. Ez a győzelem mindent megváltoztatna: új szponzorokat vonzana a városba, végre felépülhetne egy hoki-gimnázium, és talán – Björnstad gazdaságának fellendülésével – új munkahelyek is létrejönnének, valós életlehetőségeket adva a helyieknek a jelenlegi egyetlen, egyre zsugorodó gyár helyett.

(Ezzel a szituációval elég könnyű volt azonosulni: hasonlóan felfokozott volt a hangulat Magyarországon is, amikor a labdarúgó válogatott 2016-ban kijutott az EB-re. )

Backman egymással párhuzamosan futó kis jelenetekben mutatja be a legfontosabb szereplőket: a sportigazgatót és családját, az ambíciózus fiatal edzőt és egykori mesterét, a nyugdíjra készülő veteránt; a legjobb játékosokat és szüleiket, illetve néhány szurkolót és szponzort. Ahogy végig követjük a karakterek utolsó két napját az elődöntő előtt, bonyolult sorsok, történetek bontakoznak ki a szemünk előtt: a legtöbbjük élete bizony nem fenékig tejfel, sokan közülük igazi tragédiák sebeit hurcolják magukkal már évek, évtizedek óta, és mindannyiuknak meg van a maguk személyes oka arra, miért szeretik (vagy éppen miért utálják) a hokit.

Aztán hosszas előkészületek után végre elkezdődik a meccs. Az ellenfél csapat eleinte magabiztosan vezet, aztán a medvék összeszedik magukat. A stadionban vágni lehetne a feszültséget. Mindenki fel van készülve egy elsöprő győzelemre, de a lesújtó vereségre is.

Eddig a regény teljes mértékig megfelel a klasszikus csapat-történet műfaji elvárásainak: akár valamelyik amerikai családi film cselekménye is lehetne. Megmondom őszintén, én a későbbiekben sem számítottam többre. Úgy sejtettem, hogy a meccs után majd kirobban egy konfliktus, aminek el kell simulnia, hogy aztán még feszültebb hangulatban érkezzünk meg a döntőhöz, amit a medvék nyilván fölényesen megnyernek. Vagy ha esetleg el is veszítik, akkor valami megható és felemelő módon teszik majd azt, én pedig fátyolos szemmel csukhatom be a könyvet, amit utána körülbelül öt perc alatt el is fogok felejteni. Könnyed, bár időnként szívszorító történet szimpatikus szereplőkkel és kiszámítható cselekménnyel: ilyesmit vártam a regénytől.

Aztán Fredrik Backman meglepetést okozott számomra. Egy váratlan, bátor húzással teljesen más irányba vitte a cselekményt, ami által a Mi vagyunk a medvék végül is sokkal elgondolkodtatóbb és fontosabb könyv lett egy egyszerű jégkorong-történetnél.

Az elődöntő utáni bulin ugyanis történik valami, ami kiveszi a hokit a cselekmény középpontjából, és egy erkölcsi dilemmát emel a helyébe. Az egyik sztárjátékos elkövet egy főbenjáró bűnt, ami később kitudódik. A fiút elviszik a rendőrök, és nem játszhat a döntőben, jelentősen rontva a csapat esélyeit. A björnstadiaknak pedig dönteniük kell: az elkövető pártját fogják, a hoki törvényeit követve (=mindig a klub érdekei az elsők; a pályán nem számít, ki milyen ember a magánéletben) vagy az általános emberi erkölcs törvényeit helyezik előtérbe, és kiállnak az áldozat mellett. Középen maradni nem lehet, mindenkinek választania kell. Ezáltal a történet amolyan modern Antigoné-sztorivá változik, és nagyon érdekesen alakul.

Nehéz erről a könyvről úgy írni, hogy az ember ne lője le a csattanót, úgyhogy innentől kezdve az ajánló spoilereket is tartalmaz majd.

#Metoo kampány ide vagy oda, szerintem a mai napig nagyon bátor dolog nemi erőszakról írni egy regényben – különösen egy sport-regényben, aminek az olvasótábora jó eséllyel nem venne a kezébe egy olyan könyvet, aminek nyíltan egy fiatal lány megerőszakolása áll a fókuszában. Összességében véve ez még mindig kényes témának számít – és bár Backmanról tudjuk, hogy előszeretettel foglalkozik tabu-közeli kérdésekkel (öregség, betegség, halál, lenézett társadalmi csoportok, stb.) mégis tiszteletreméltónak tartom, hogy egy teljesen egyszerű csapattörténetnek látszó könyvben bevállalta ezt a témát, és ilyen fokú érzékenységgel járta körül. Nagyon tetszett ez a cselekmény-szál: Maya érzéseinek leírása, a rendőrök kérdései, a szülők lelki válsága, a városlakók reakció, Kevin következetes tagadása, Amat, a szemtanú kezdeti hallgatása… Mindez hitelesnek tűnt, és nagyon elgondolkodtató volt olvasni.

"A szavak egész semmiségek tudnak lenni. Senki sem akar velük semmi rosszat, ezt a mentegetőzést gyakran hallani. Mindenki csak a munkáját végzi. Különösen a rendőrök mondják gyakran: „Csak a munkámat végzem.” Ezért nem kérdezi senki, hogy mit tett a fiú, inkább félbeszakítják a lányt, és azt kérdezik, ő mit csinált. Előtte vagy mögötte ment föl a lépcsőn? Szabad akaratából feküdt az ágyra, vagy kényszerítették? Kigombolta a blúzát? Megcsókolta a fiút? Nem? De visszacsókolta? Ivott? Szívott füvet? Mondta, hogy nem akarja? Egyértelműen? Elég hangosan sikított? Elég erősen ellenállt? Miért nem fotózta le azonnal a kék foltokat? Miért szaladt el a buliról anélkül, hogy bárkinek is szólt volna?.(…) Tizenöt éves, a másik tizenhét, ő mégis „az a fiú” Maya pedig 'a fiatal nő'."

Azt is nagyon szerettem, ahogy a regény a nőket kezeli. Björnstad nem valami felvilágosult hely, egy nő számára az elérhető legtiszteletreméltóbb pozíció itt a „hokifeleség”, de még őket sem tartják sokra: a klub eseményeire például a legtöbbször meghívót sem kapnak. Ennek ellenére – vagy éppen ezért – a regény női karakterei majdnem minden esetben erősebbek és kompetensebbek, mint a férfiak. Maya fel meri vállalni, ami történt vele; Mira anyatigrisként küzd a lányáért; Ana kiáll a barátnője mellett; Kevin anyja képes szembenézni a fia tettével; Fatima erkölcsi iránytű Amat számára; Ramona pedig jobb belátásra bírja Björnstad vad és erőszakos szurkolótáborát, a Magot… Tulajdonképpen ebben a regényben a nők az igazi medvék; teljesen logikus, hogy a regény végén végre számukra is létrejön egy hokicsapat.

Mindezzel együtt a Mi vagyunk a medvék messze nem hibátlan könyv. Sokszor bosszantott a patetikus stílus, a hatásvadász írói fogások használata. Például az ilyesmi bombasztikus mondatok: „Elég nagy a csönd a teremben ahhoz, hogy mindenki meghallja, amikor Peter szíve megszakad”.) A folyamatos előre utalások különösen idegesítettek: „Utoljára látják egymást gyerekkorukban. Az ugyanis aznap éjszaka véget ér.” „Utólag Mira ezerszer is megbánja majd, hogy nem kényszerítette a lányát arra, hogy maradjon otthon.” A kevesebb sokkal-sokkal több lett volna. Ugyanez igaz a cselekmény egyes elemeire is: néhány szereplővel annyi szörnyűség történik, hogy az ember azon csodálkozik, hogyan tudnak még épelméjűek maradni egyáltalán. Ott van például Peter: az apja alkoholista volt és bántotta, a karrierje tönkrement, az elsőszülött fia meghalt, a lányát megerőszakolták, és mindezek után még a fél város őt hibáztatja, és ki akarják rúgni… Ez már olyan mértékű szerencsétlenség-áradat, amit nehéz felfogni, számomra hihetetlenné tette a történetet. Ugyanúgy sajnáltam és megértettem volna szegény Petert,  ha csak feleennyi rossz történik vele, nem lett volna szükséges egy mai Jóbot faragni belőle. Néhány jelenetet is erőltetettnek találtam (pl. Kevin anyjának teátrális bocsánatkérése).

Tudnék még sorolni a kisebb hiányosságokat, mindenesetre azt gondolom, hogy a Mi vagyunk a medvék jó és bátor könyv, ajánlom mindenkinek. Már megjelent a folytatása, az Egymás ellen is – viszont úgy döntöttem, hogy ezt nem fogom elolvasni. Belekezdtem, de az volt a benyomásom, hogy Backman stílusa még inkább elmozdult abba a szájbarágós, hatásvadász irányba, ami már az első kötetben sem tetszett igazán; illetve nem nagyon tudom, mit lehetne még kihozni ebből a történetből (szerintem a lezárás elég jól előre vetítette, mi fog következni). Számomra a Mi vagyunk a medvék önmagában is tökéletesen megállja a helyét, egyáltalán nem hagyott hátra bennem hiányérzetet. Összességében abszolút pozitív csalódás volt, örülök, hogy elolvastam.