Van egy fogalom, ami már teljesen egybe forrt Donna Tartt nevével, és nem is nagyon lehet olvasni a regényeiről kritikát, amiben ne szerepelne: a hangulatteremtés. Amikor néhány évvel ezelőtt először olvastam a Titkos történetet, hihetetlen módon beszippantott, nem sokkal később az Aranypintynek pedig talán még inkább a hatása alá kerültem. Most pedig, hogy A kis barátot befejezve már az írónő mindhárom eddig megjelent könyvét olvastam, nyugodt szívvel kijelenthetem: valóban ő az atmoszférateremtés koronázatlan királynője.

Park, 2019, 644 o.

A jól bevált recept

Úgy tűnik tehát, hogy Donna Tartt regények receptje a következő: végy egy fiatalkorút, keverd bele valami tragikusba, ami által valamilyen szinten ő maga is bűnössé válik, és várd ki, mi történik. Mégis, az izgalmas és fordulatos cselekmények ellenére ezeket a könyveket elsősorban nem a történet adja el, hanem az aprólékos és tűpontos miliő- és jellemábrázolás, amitől olvasóként úgy érezhetjük, mint ha benne élnénk az adott regényben.

A kis barát

Harriet Dufresnes világát egy szó jellemzi jól: a hanyatlás. Születése idején a családja még egy óriási udvarházban, az Istencsapásában élt – aztán bíró dédapja tönkrement, meg is halt, a háztartást pedig felszámolták. De nem ez volt a legnagyobb tragédia, ami a családot érte: alig fél évvel később Harriet kilencéves bátyját, a kis Robint holtan találták, egy fára felakasztva. A gyilkos személyére sosem derült fény. Az eset teljesen tönkretette Dufresneséket: az anyát, Charlotte-ot felőrölte és mély depresszióba taszította  a gyász; az apa, Dixon, az örökös vadászatba, majd egy másik nő karjaiba menekült, Harriet nővére, Allison pedig lassanként magába forduló, álmatag tinédzser lánnyá cseperedett fel. A vadóc, életre való Harriet sehogy sem találja a helyét ebben a kizárólag nők által irányított, zárt világban: nyughatatlan szellemét nem igazán elégíti ki, hogy nincs más szórakozása, mint sorra látogatni szeretett, ám folyton a múlton kesergő idős nénikéit, kalandregényeket olvasni, vagy éppen a koloncként ráakaszkodó kis barátjával, Helyvel játszani. Mikor egy nap tudatosul benne, hogy előtte áll a nyár, és neki semmi igazán komoly terve sincs, elhatározza, hogy belefog valami nagy horderejűbe: megkeresi és megbünteti Robin gyilkosát, a személyt, aki a család életének kisiklásáért felelős. És itt kezdődnek az igazi bonyodalmak. Harriet eszes, bátor és a végletekig magabiztos, ugyanakkor a realitás-érzéke a nullával egyenlő – ez pedig nagyon veszélyes kombinációnak bizonyul…

Az igazi Dél

Mindezek hátterében pedig ott a hetvenes évek Mississipije: egy poros kisváros, ahol mérgeskígyók rejtőznek a kertekbe, ahol a feketéket még mindig inkább tekintik szolgáknak, mint embereknek, ahol lezüllött fehérek élnek a város szélén, nyomorúságos körülmények között, bűnözésből fenntartva magukat, de még ők is inkább kifizetik a magániskola költségeit, csak ne kelljen a gyerekeiknek a színesbőrűekkel közös iskolába járni. Egy társadalom, ami körülbelül annyira rothad belülről, mint Harriet dédapjának régi udvarháza. Donna Tartt érzékenyen, sokrétűen és nagyon pontosan ábrázolja ezt a világot – a miliőt, melyben egykor ő maga is felnőtt.

Mindezzel együtt be kell vallanom, hogy a három Tartt-regény körül nekem A kis barát tetszett legkevésbé. Ennek egyik oka valószínűleg a főhős személye: sokkal jobban kedveltem A titkos történet és Az aranypinty tétova, melankolikus fiatalember-főhőseit, mint a forrófejű, gyakran idegesítő Harrietet. (Nála egyébként sokkal izgalmasabbnak találtam a Ratliffeket, vagy éppen  a végtelenül szórakoztató idős nagynéniket.) Továbbá ehhez a nagyon aprólékos elbeszélői stílushoz szerintem jobban passzol az egyes szám első személyű narráció, mint ez az egyszerre több cselekményszálat bemutató mindentudó elbeszélő, akivel itt van dolgunk. Az én-elbeszélés valahogy jobban elbírja a részletgazdagságot, ám mivel A kis barát esetében inkább a történet hangsúlyosabb, mint a jellemfejlődés, a regény egy valamivel feszesebb cselekmény-vezetést kívánna meg.

Ennek ellenére én szerettem.

Értékelésem: 7/10