Elolvastam volna Linda Boström Knausgard kisregényét, ha nem ő lenne Karl Ove Knausgard ex-felesége? Talán igen. De az biztos, hogy nem szerepelt volna ilyen előkelő helyen a várólistámon. Aki nem ismerné – bár szépirodalom-kedvelők közt szerintem már nem nagyon akadnak ilyenek – Karl Ove Knausgard norvég író  Harcom címmel hiper-valósághű, hatkötetes regényfolyamban örökítette meg az életét, irodalmi valóságshow-hőst faragva saját magából és egész családjából. Utóbbiak, nem meglepő módon, nem fogadták túl jól mindezt: nagybátyja például beperelte Knausgard-t, mániás depresszióval küzdő, szintén író felesége pedig összeomlott, és nem sokkal később el is váltak. A Harcom kötetek egészen intim részletekbe menően mutatják be Lindát (legalábbis azt, amilyennek férje látta): megtudhatjuk, milyen evés, ivás, szeretkezés, veszekedés vagy éppen szülés közben, és hát gyakorlatilag minden mást is. Elsősorban azért voltam kíváncsi a regényére, mert úgy éreztem, ismerem őt. Ráadásul az Isten hozott Amerikában is vállaltan önéletrajzi ihletésű könyv, még ha a szó szoros értelmében nem tekinthető autobiográfiának: majdnem minden, ami a főszereplővel megesik, gyerekkorában valamilyen formában megtörtént Linda Boström Knausgarddal is.

Adott egy Ellen nevű 11 éves kislány, aki nem beszél. Annál többet gondolkodik. Több démonnal is küzd, elsőként ott van mindjárt az apja halála, illetve az ezt megelőző évek: a férfi mániás-depressziója, mely teljesen rányomta a bélyegét a családra, zárkózottá és agresszívé változtatva Ellen bátyját, cukormázas ál-optimizmusba hajszolva színésznő anyját, és mindenestül pokollá téve a kislány életét. Ráadásul Ellen teljességgel meg van győződve arról, hogy apja halálát ő okozta – ő és Isten, akihez ezért imádkozott…

Ellen zaklatott, szikár, gyakran csak tőmondatokból álló belső monológja in medias res kezdődik, aztán 136 oldallal később lezárul – közben természetesen eljutunk valahonnan valahová, de igazi végkifejletet, katarzist, feloldozást ettől a kisregénytől hiába is várnánk. Talán azért, mert egy traumán átesett gyerek számára tényleg nem létezik sem katarzis, sem feloldozás. Ebből a szempontból a szöveg tűpontos. Valahogy mégsem tudom igazán hová tenni magamban.

Vajon kevésbé tetszene, ha nem olvasnám össze a Szerelemmel (Harcom 2.) ahol annyi mindent megtudunk Lindáról, saját bipoláris zavaráról, apjával, anyjával való kapcsolatáról? És vajon jobban tetszene, ha nem hasonlítanám össze a Játékkal (Harcom 3.) ami olyan tökéletesen idézi meg a gyerek-és kiskamasz kor hangulatát? Ellenről valahogy egy pillanatig sem hittem el, hogy 11 éves, a beszédmódja számomra nem tűnt hitelesnek. Oké, hogy a trauma érettebbé tesz – de valahogy túlságosan pontosan ítéli meg önmagát, a saját helyzetét, gondolatai túl bölcsek, kimódoltak, olykor hatásvadászok is. Számomra emiatt nem volt igazán hiteles a szöveg. És sajnos egyetlen pillantra sem lépett ki a Harcom-ciklus árnyékából. De igazán azt sem tudom eldönteni, hogy ez én hibám-e, vagy a regényé.

Értékelésem: 6,5/10