Mint a legtöbb igazán jó regény, Énard Iránytűje is a szerelemről és a halálról szól. No meg a zenéről és az irodalomról – így tökéletesen passzol a Nincs időm olvasni kihívás augusztusi témájába is: egy könyv, amiben a művészeteké a főszerep.

Franz Ritter zenekutató és a Közel-Kelet szerelmese. A Keleté, és egy Sarah nevű francia orientalista irodalmáré, akivel egy konferencia óta folyton össze-össze sodorja az élet. A regény egyetlen hosszú éjszaka története, amikor a súlyos, valószínűleg halálos betegséggel küzdő Franz az álmatlanság és a szorongások ellenszereként felidézi magában a Sarah-val töltött éveket: megismerkedésüket, levelezésüket, párizsi és bécsi találkáikat, és főként a Szíriában és Iránban együtt töltött ösztöndíjas éveket.

 Magvető, 2018

Utazás, folyamatos párbeszéd a halállal és vágyódás az elérhetetlen nő után: a könyv engem több tekintetben is az Utas és holdvilágra emlékeztett, noha azzal ellentétben az Iránytű az irónia-melankólia skálán inkább talán az utóbbihoz áll közelebb. Persze van humor is bőven, ez menti meg a szöveget attól, hogy sznob művészregénnyé váljon. Mert egyébként nem könnyű olvasmány: a mondatok nagyon hosszúak, hömpölygők, abból a kétszer-elolvasós fajtából (bár az első néhány oldal után már rááll az ember agya) a történetet pedig lépten-nyomon anekdoták és filozofikus eszmefuttatások szakítják meg zeneszerzőkről, költőkről vagy éppen orieantalistákról. Énard nem szégyell dobálózni a nevekkel, hihetetlen kulturális tudásanyagot mozgat meg a könyvben, a lelkiismeretes olvasó pedig mindennek buzgón utánakeres, úgyhogy tényleg nem lehet gyorsan haladni az olvasással. Szégyen, de nekem egyébként a klasszikus zenével kapcsolatban is alapvető hiányosságaim vannak, az Iránytű pedig jó alkalmat adott, hogy ezeket valamennyire pótoljam. Szerencsére a regényhez lehet kész lejátszási listákat találni a neten, amibe mások már összegyűjtötték az említett zeneműveket: ha tehettem, ezeket hallgattam olvasás közben.

Minden mindennel összefügg, állítja Franz és Sarah. Mozartra, Beethowenre és Lisztre hatottak a közel-keleti zenék, ám később ők maguk is nagy hatást gyakoroltak a török vagy éppen szír zeneszerzőkre. A perzsák és a törökök legtöbbször franciából fordítják az Ezeregyéjszaka meséit, nem pedig arabból, Teheránban vagy Isztambulban kóborolva pedig már nem is igazán lehet kideríteni, hol kezdődik az „igazi” kelet, és mi az, ami inkább a keletről való egykori európai képzelgések és sztereotípiák megvalósulása. Kelet és nyugat elválaszthatatlanok, csak egymás kölcsönhatásában léteznek, s a másik iránti vágyakozásukban folyton össze-összeolvadnak – éppen úgy, mint Franz és Sarah. Ám ahogy az Iszlám Állam katonái pusztítják és megsemmisítik a valaha együtt látott szír városokat, úgy szépen lassan a betegség és a halál fenyegetése is felemészti Franzot, aki egyre biztosabban látja, hogy szerelmük már sosem teljesedhet be. Legfeljebb az emlékeiben és az álmaiban.

Értékelésem: 10/10