Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, amikor el akarja mesélni.

A jobb idő beköszöntével szeretek déli, meleg éghajlatról származó írókat olvasni, valószínűleg azért, mert a könyveik általában tükrözik azt a napfényes életérzést, ami ilyenkor hatalmába kerít. Így került most terítékre az egyik kedvencem, Gabriel García Márquez, akitől már elég sok mindent olvastam, de az önéletrajzi regénye valahogy mindeddig elkerült. Idén viszont végre elérkezett az alkalom, hogy nekiveselkedjek az Azért élek, hogy elmesélhessem az életemetnek. 

Magvető, 2020.

Most pedig álljon itt egy összeállítás azokról az érdekességekről, melyek számomra a legfontosabbak voltak:

1. Több szereplőjét a családtagjairól mintázta

Azt feltételezhetnénk, hogy García Márquez különös életű szereplői nagyrészt a képzelet szüleményei, holott sokukat a szerző a saját családtagjairól mintázta. A Száz év magányban szereplő Aureliano Buendía ezredes figurája például majdnem egy az egyben megfelel az író nagyapjának, Nicolas Márqueznek, aki szintén ezredes volt az ezernapos háború idején. A regényben az ezredes a harcok idején tizenhét törvénytelen fiút nemz az ország különböző pontjain, akik egy szép napon megjelennek a Buendía-házban. Ez sem mese, hanem García Márquez egyik első gyermekkori emléke:

"Az egyik olyan esemény, amely akkoriban a legjobban izgatta a képzeletemet, az volt, amikor egy nap megérkezett hozzánk egy csapat egyforma ember, egyforma ruhában, lábszárvédővel és sarkantyúval, és mindegyiknek hamukereszt volt a homlokán. Az ezredes fiai voltak, az ezredes az Ezernapos háború alatt nemzette őket a Megye különböző pontjain. Otthonról jöttek, ki-ki a maga falujából, hogy felköszöntsék őt a születésnapján, ha több mint egy hónapos késéssel is. Mielőtt odajöttek hozzánk, elmentek a hamvazószerdái misére, és a keresztet, amit Angarita atya a homlokukra rajzolt, természetfeletti jelnek hittem, és éveken át törtem a fejem a titkos jelentésén, azután is, hogy megismertem a nagyheti liturgiát."

A Szerelem a kolera idején főszereplőinek történetét pedig a saját szülei szerelme ihlette: Márquez ezredes és felesége sokáig minden eszközzel küzdöttek az ellen, hogy lányuk a szegény távírdászhoz , Gabriel Eligio Garcíához menjen feleségül. A fiataloknak végül nem kellett ötven éven át várniuk egymásra, mint a regényhősöknek, de azért rengeteg viszontagságon mentek keresztül, mire szerelmük végül beteljesedhetett.

2. Gyerekkora óta lidércnyomások gyötörték

García Márquez nem csak családja történetét, de képzeteiket, hiedelmeiket is beépítette műveibe. A nagyszülők aracataca-i háza ilyen szempontból termékeny táptalajnak bizonyult, hiszen a nagymama, Tranquilina Iguarán rettenetesen babonás volt, s képzelete szinte minden szobát szellemekkel és egyéb különféle fantasztikus jelenségekkel népesített be. A kis Gabitó azonban súlyos árat fizetett a későbbi ihlet-forrásért: a nagymama olyan életre szóló félelmeket ültetett el benne, hogy még felnőttként is rendszeresen kiabálva ébredt a rettenetes rémálmokból.

3. Tizennégy testvére volt, ebből tíz édes

Hogy mekkora is volt a García Márquez család valójában? Jól megmutatják azok a sorok, melyeket édesanyjáról írt:

„(...) olyan egészséges volt, hogy a kilencvenhetedik születésnapját is meg tudta ünnepelni tizenegy saját és férjének négy másik gyermekével, valamint hatvanöt unokájával, nyolcvannyolc dédunokájával és tizennégy ükunokájával együtt. Nem sorolva ide azokat, akiket nem ismerünk. Természetes halállal halt meg 2002. június 9-én, este fél kilenckor, amikor élete első évszázadának megünneplésére készültünk, és ugyanazon a napon és szinte ugyanabban az órában, amikor pontot tettem ennek az emlékiratnak a végére.”

4. Az egyik öccse is irodalmi pályára lépett

Nem közismert tény, de García Márquez legfiatalabb öccse, Eligio (vagyis Yiyo) szintén író és újságíró lett. Fő műve egy hatszáz oldalas kutatómunka a Száz év magány titkos életéről, melyet bátyja segítsége és tudta nélkül írt meg.

5. Pocsék volt a helyesírása

García Márqueznak a kezdetektől fogva annyira rossz volt a helyesírása, hogy az édesanyja az összes haza írt levelét kijavítva küldte vissza neki, még ismert író korában is. A kiadásra szánt irodalmi művek szövegét természetesen már nem a mama, hanem profi korrektorok javították; García Márquez egész életében szégyellte magát, amiért annyira megdolgoztatja őket.

6. Nem az irodalmi spanyol nyelven írt

García Márquez mindig is büszke volt karib nyelvjárására: arra a jellegzetes kolumbiai spanyol dialektusra, mely guahíró indián szavakkal, sőt, az egykori fekete rabszolgákon keresztül még afrikai kifejezésekkel is keveredett. Mikor Baljós óra című regényével megnyerte egy spanyol kiadó irodalmi pályázatát, kellemetlen meglepetés érte: a korrektor ugyanis nem csak a nyelvtani hibákat javította ki a szövegben, hanem a szereplők párbeszédeit is „lefordította” az irodalmi spanyolra. García Márquezt ez annyira megviselte, hogy azonnal betiltotta a kiadást, majd begyűjtötte és bezúzatta a már megjelent példányokat. Azonban a munka legkeservesebb része még csak ezután kezdődött: mivel a pályázatra a regény egyetlen kéziratát küldte el, s ezt a kiadó nem juttatta vissza a számára, kénytelen volt „visszafordítani” a párbeszédeket a saját nyelvjárására. A regény csak ezután jelenhetett meg újra, immár egy másik kiadónál.

7. Rettegett a repüléstől

Ez nem is csoda, ha figyelembe vesszük, hogy a repülés intézménye az akkori Kolumbiában még igen csak gyerekcipőben járt…

Bogotaba kétszer egy héten indult a LANSA légitársaság DC-3-as gépe, és a legnagyobb veszély nem maga a gép volt, hanem a legelőn rögtönzött leszállópálya agyagos talaján kószáló tehenek. Néha a gépnek több kört is le kellett írnia fölöttük, amíg sikerült szétkergetnie őket. Ez volt az első élmény, amely a repülőgépektől való legendás hírű félelmemhez vezetett, egy olyan időszakban, amikor az Egyház még tiltotta, hogy szentelt ostyát vigyenek a repülőgépen, nehogy az ostyákat szerencsétlenség érje.

8. A zenei pályával is kacérkodott

Középiskolás korában egy ideig népzenészként, egészen konkrétan boleró-énekesként tett szert némi mellékes jövedelemre. Később aztán a komolyzene világa is rabul ejtette: egyik kedvence Bartók Béla lett, s ez olyan közismert tény volt róla, hogy még a Nobel-díjátadóján is a magyar zeneszerző III. zongoraversenye szolgált zenei háttérként. Azonban a szíve mélyén haláláig a kolumbiai tánczenét szerette a legjobban.

9. Folyton anyagi gondokkal küszködött

Nem nagyon lehet csodálkozni azon, hogy a tizenöt gyereket nevelő García Márquez családban igen csak be kellett osztani a pénzt. Így a havi összeg, amiből az iskoláit végző Gabitónak el kellett tartania magát, bizony nagyon szerény volt. Az egyetemista García Márqueznek még arra sem tellett, hogy megvásárolja a napilapot, melyben első novellája megjelent: egy idegentől kellett elkérnie az újságot az utcán, hogy egyáltalán láthassa nyomtatásban a nevét. Akkor sem került sokkal jobb helyzetbe, amikor kereső felnőtt lett: mivel a jogi egyetemet otthagyta, sosem lett jól jövedelmező „polgári állása”, világ életében kizárólag az írásaiból élt. Ami már csak azért is volt nagy teljesítmény, mert az első jogdíjat, amely valóban tisztességes megélhetést biztosított számára, csak jóval negyvenéves kora felett kapta, azután, hogy már négy regénye megjelent szánalmasan kevés honoráriumért.

10. Már 13 évesen kiszemelte későbbi feleségét

Nem csak a szüleinek jutott kalandos, romantikus szerelem: García Márqueznek is sokat kellett várnia szíve választottjára. Felesége, Mercedes Barcha kezét ugyanis már 13 évesen, egy együtt táncolt bál után megkérte… A lány azonban ekkor még kinevette: – A papám azt mondja, hogy még nem született meg az a herceg, akinek a felesége leszek. Ezután évekig alig találkoztak egymással, s bár García Márquez időnként írt néhány tréfás sort a lánynak, választ sosem kapott. Mikor már ismert íróként arra kényszerült, hogy elhagyja Kolumbiát, megint levelet küldött Mercedesnek, melynek az utolsó sora ez volt: „Ha egy hónapon belül nem kapok választ erre a levélre, örökre ott maradok Európában.” Egy héttel később ott várta a válasz a genfi szálloda portáján… Végül 1958-ban házasodtak össze. Két fiuk született, és boldogan éltek együtt az író 2014-ben bekövetkezett haláláig.