Egyre inkább biztos vagyok abban, hogy nem azok a könyvek maradnak velünk sokáig, amiket hibátlan irodalmi alkotásnak tartunk, hanem sokkal inkább azok, amikről elsőre talán el sem tudjuk dönteni, hogy egyáltalán jó könyvek-e vagy sem, mert annyira felidegesítenek, elgondolkodtatnak, megnevettetnek, vagy éppen megríkatnak. Számomra A harmadik híd is ilyen ellentmondásos szöveg: sok minden tetszett benne, sok minden nem, és miután végigolvastam jó pár kritikát, és meghallgattam az És kvartett beszélgetést is, rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok egyedül ezzel. De talán éppen ebben rejlik a szöveg erősége: nem egy tökéletesre csiszolt gyémánt, amiben gyönyörködünk egy ideig, aztán elfelejtjük, hanem több szinten is provokálja az olvasót, hogy mindenképpen erős érzelmekkel viszonyuljon hozzá – vagy így, vagy úgy.

Magvető, 2014

Mi történt Foghorn Péterrel? A harminc éves osztálytalálkozón mindenki tudni vél valamit az A osztály egykori szépfiújáról: utcazenész volt Párizsban, dzsigoló Árpádharagoson vagy éppen fogtechnikus Sopronban – a legtöbben csak abban értenek egyet, hogy már meghalt. Egyedül Foghorn egykori legjobb barátja, a C osztályos Nosztávszky Feri ismeri a teljes igazságot, aki mindjárt meg is ragadja az alkalmat, hogy a kötelező kör sörök, unikomok és pálinkák között a másik jóbarátnak, Dénesnek is elmeséljen mindent…

A regény már csak azért is megosztó lehet, mert a fülszöveg valami kellemesen nosztalgikus, édes-bús, már-már romantikus történetet enged sejtetni – ami nem is állt olyan távol a valóságtól, viszont nagylelkűen elfedi a tényt, hogy a cselekmény nagy része egy szegedi hajléktalan-közösségben játszódik, (hiszen, mint kiderül, Foghorn végső soron itt élt); a leírások pedig kimondottan naturalisztikusak. Úgyhogy azok, akik ragaszkodnak ahhoz a polgárias elképzeléshez, hogy egy szépirodalmi szövegben nincs helyük kellemetlen szagoknak és testnedveknek, bizony keserűen csalódni fognak Szilasi könyvében. A többiek viszont – borzalmasságukban is – gyönyörű leírásokat olvashatnak egy maroknyi lecsúszott, tengődő ember mindennapjairól, akikről egy egész társadalom hajlamos elfelejteni, hogy valójában gondolkodó, érző emberek... De nem holmi csöpögős érzékenyítésről van itt szó: Szilasi szövege (melyet láthatóan rengeteg kutató- és terepmunka előzött meg, valódi hajléktalanok között) inkább kérdéseket vet fel, mintsem kész válaszokat adna, és egyetlen pillanatig  sem gicces, noha néha felemelően lírai. A regény csúcspontjai egyértelműen ennek a hajléktalan-csoportnak a mindennapi vonulásait, az életben maradásért folytatott heroikus, noha dicstelen harcát leíró szövegek.

Minden másról viszont lehet vitatkozni. Az osztálytalálkozó eseményeinek és a hajléktalancsoport egy napjának leírását párhuzamba állító narráció jó, vagy inkább elhibázott? Izgalmas koncepció-e a bűnügyi regény műfaji jellegzetességeit keverni egy szépirodalmi szövegbe, vagy inkább felesleges, erőltetett gesztus? Mennyire lóg ki a Sertés-féle cselekményszál a szövegből, és mennyire hihető a végső fordulat? Egyáltalán érdemes-e hitelességet számon kérni egy fikciós szövegen? Mennyiben tud élő karakterként működni Nosztávszky, Foghorn, Deni? Na és mi a helyzet a szimbólumokkal? Mit is jelképez pontosan a harmadik híd, és miért ez lett a regény címe? Ezeken a kérdéseken mind-mind sokat lehet (és szerintem érdemes is) vitatkozni.

Egy biztos: A harmadik híd mellett nem lehet elmenni szó nélkül. Ha vannak is hibái, ez egy olyan szöveg, ami vagy így, vagy úgy, de egészen biztosan megszólít minket. Ti olvastatok már Szilasit? Mit ajánlatok tőle még?

Értékelésem: 9/10