A magyar Költészet Napja alkalmából úgy döntöttem, hogy közzéteszem az öt kedvenc versem. Vagyis inkább öt verset a kedvenceim közül, nem nagyon hiszem, hogy létezne fix top 5. Vágjunk is bele!

1, József Attila: Áldalak búval, vigalommal

Egyértelmű, hogy József Attilának muszáj szerepelnie ezen a listán. Nem csak azért, mert az ő születésnapját ünnepeljük ma, hanem mert ha létezik olyan, hogy a kedvenc a költőm, akkor ő az. Tudom, tudom, nem túl egyedi választás, kábé minden második magyar embernek ő a kedvence, de nem tehetek róla, ez a helyzet. (Mellesleg nyilván nem is véletlenül van így...) Ő az, akinek szinte minden versét szeretem - még az útkereső szürrealistákat meg a vad anarchistákat is. Az egyetemen két kurzust is végighallgattam, ami róla szólt - néhány ismerősömnek ezek éppen elegek voltak a kiábránduláshoz, rám viszont inkább csak még jobban ráragadt Tverdota György tanár úr határtalan rajongása. Szinte bármelyik versét idetehetném, most ez a gyönyörű népdal-szerű szerelmes költemény ugrott be először. A megzenésített változat is gyönyörű!

Read more: http://tabananno.blogspot.com/2010/02/jozsef-attila-muzsaigyenes-gitta.html#ixzz5knKF3MEc

Négy éve én is írtam egy cikket József Attiláról:

https://konyves.blog.hu/2015/04/11/a_szegenyember_legkisebb_fia_110_eve_szuletett_jozsef_attila

2. Nemes Nagy Ágnes: Lázár

Amint lassan felült, balválla-tájt 
egy teljes élet minden izma fájt. 
Halála úgy letépve, mint a géz. 
Mert feltámadni éppolyan nehéz.

Egyetlen költő van, akit legalább annyira szeretek, mint József Attilát: Nemes Nagy Ágnes. Az ő verseiről mindig hideg, fényes, tökéletesre csiszolt drágakövek jutnak az eszembe. Kamaszkoromban hosszú órákat töltöttem azzal, hogy olvastam őket, egyiket a másik után, némelyiket ötször, tizenötször, újra és újra. Ha jól emlékszem, ő volt az egyetlen nő, akiről - legalább érintőlegesen - tanultunk a huszadik század irodalma kapcsán. Ez óriási dolog (mondjuk elég szomorú, hogy az...) de még így sem hiszen, hogy a helyén lenne a kánonban, sokkal-sokkal jobb verseket írt, mint sok férfi társa, akiket egy lapon emlegetünk vele. Itt olvasható egy róla írott cikkem: 

 https://konyves.blog.hu/2017/01/03/nemes_nagy_agnes_nem_kulon_kategoria

 3. Weöres Sándor: Valse triste

Hűvös és öreg az este.
Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bújnak a vének.
Ködben a templom dombja,
villog a torony gombja,
gyors záporok sötéten
szaladnak át a réten.
Elhull a nyári ének,
elbújnak már a vének,
hüvös az árny, az este,
csörög a cserje teste.
Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt vagy nem-rég.
Lyukas és fagyos az emlék.
A fákon piros láz van.
Lányok sírnak a házban.
Hol a szádról a festék?
Kékre csípik az esték.
Mindegy, hogy rég vagy nem-rég,
nem marad semmi emlék,
az ember szíve vásik,
egyik nyár, mint a másik.
Megcsörren a cserje kontya.
Kolompol az ősz kolompja.
A dér a kökényt megeste.
Hűvös és öreg az este.

 

Weöres Sándort az egyetemen fedeztem fel magamnak. Persze, mint mindenki más, én is a gyerekversein nőttem fel (amik amúgy nem is teljesen gyerekversek :)) de a teljes költészetét csak a húszas éveim elején ismertem meg, és teljesen elvarázsolt. 

Nem a Valse triste-ről írta Weöres Sándor, de illik arra is: „Tartalma, értelme, mondanivalója megfoghatatlan, mégis létező, mint a muzsikáé: nem tudjuk pontosan, mit jelent, mégis felemel, átalakít.” A 12 legszebb magyar vers közé is beválogatták. 

4. Allen Ginsberg: Üzenet

Mióta megváltoztunk
melóztunk tekeregtünk
sírtunk s vizeltünk együtt
reggel úgy ébredek fel
hogy szememben az álom
de te New Yorkba mentél
bár nem feledsz el engem
szeretlek és szeretlek
és bolond bátyáidnak
részegségét se bánom
Túl régóta vagyok már egyedül
Túl régóta fekszem le úgy az ágyba
hogy senkinek a térdéhez sem érhetek, nő
vagy férfi már azt se bánom, én
szeretni akarok arra születtem légy velem
Óceánjárók füstölnek a tengeren
Félbemaradt felhőkarcolók finom acélvázai
A kormányozható dörgés elhal Lakehurst fölött
Hat meztelen táncosnő egy vörös színpadon
Párizsban most minden fa lombja csupa zöld
Két hónap és otthon vagyok és a szemed közé nézek.

Kamaszkoromban teljesen oda meg vissza voltam a hippikért és a beatnemzedékért. Kerouack Útonja volt a Bibliám, többször is elolvastam egymás után, és faltam a beat-költészetet, annak ellenére, hogy semmit nem értettem belőle. (Mondjuk ezekről a versekről is elmondható, hogy nem feltétlenül az értelmük a lényeg, sokkal inkább az életérzést, amit közvetítenek.) Ginsbergtől az Üzenet volt a legnagyobb kedvencem, és még ma is nagyon szeretem. 

5. Tóth Krisztina: A világ minden országa

Forgott a nyárfavatta, nem volt kitáblázva az égető,
aztán feltűnt a műút végén a csavart kéményű pléhtető,
és tudtam, hogy az az, valaki mobilozott az udvaron,
a kapu tárva-nyitva állt, köszöntem, gondoltam, úgy hagyom,
megállított egy férfi, kérdeztem, hogy jutok az irodába,
szóval maga jött egyre, akkor a maga nagymamája,
éppen időben, mondta, már be van kezelve a néni,
nem mertem rákérdezni, hogy ezt pontosan hogy is érti,
de még igazolnom kellett, hogy a magyar állam polgára,
s az elhunyt ily módon jogosult a hamvasztásra.
A papírokat az asztalra tettem, egy nő meg a gépen
babrált: az útlevél a fűzésnél, pont középen
kinyílt a levegőtlen szobában, mint egy ablak,
pecséttel tanúsítva, hogy birtokosa

a világ minden országába utazhat
A világ minden országának csarnokában
egy szürke, zúgó monitor előtt álltam,
és figyeltem a nagyanyám útra felöltött arcát,
ahogy a sínen lehunyt szemmel haladt át,
és még hasonlított magára, csak hegyesebb volt az orra,
e már jobban hasonlított az összes földi halottra,
májfoltos, sárga tokká változott, puszta testté,
ez hamis világ timnüce belől menté,
amikor becsúsztatták, hirtelen elnéztem máshová,
és odutta vala neki paradicsumut hazoá,
és széket toltak alám, üljön le, ha kivárja,
de menni kellett a gyerekért az iskolába,
nyomogatták a gombokat, zúgni kezdett az áram,
egy óra negyvenhat volt. Nem hiszek
az örvénylő test feltámadásában.

Nyár turbinája, száraz esőt hadart az égbolt,
hunyorogtam, odakint meleg szél volt,
karcos felhőt kavart, vitte, besodorta középre,
nem őt sirattam, nem beszéltünk már vagy öt éve,
nem azt az arcot, kezet, nem a sápadt gyerekkort,
hanem a testet, a testet, a testet, hogy csak ez volt,
hogy ennyi az egész, leváló bőr, lila körmök, hogy ennyi,
hogy üres test vagyok és hogy nem bírlak nem szeretni, 
hogy a világ minden országa egyetlen test maga,
hogy mégsincs otthona, hogy másban sohase ér a test haza,
autók dudáltak és jött egy biciklis, kikerült,
a por a bőrön át lassan a szikkadt szívre ült,
két óra múlhatott, mikor tudtam, még mindig égett –
Mentem valahol az Auchan mögött,
hogy megtaláljam a HÉV-et.

Ha lenne kedvenc kortárs költőm, nagy valószínűséggel Tóth Krisztina lenne az. (És a novelláit is nagyon szeretem.) Ez a verse pedig egészen egyszerűen hátborzongató.