Ez folyik a csapból is

Kevés kortárs szépirodalmi regény megjelenését övezi olyan viharos érdeklődés, mint amilyet Sally Rooney Hová lettél, szép világja körül tapasztalhattunk a tavaly őszi megjelenéskor. Példátlanul nagy marketing-támogatást kapott, de azt hiszem, az olvasók maguktól is kíváncsiak voltak rá: hetekig másról sem lehetett olvasni, mint erről a könyvről, és azóta is szinte naponta jelennek meg róla újabb ajánlók és értékelések a különféle folyóiratokban és az Instán. (Valahol olvastam, hogy több külföldi irodalmi lap már elvből nem közölt róla kritikát, mondván, úgyis ez folyik a csapból is…) A GoodReads oldalon ráadásul ezt választották a tavalyi év legjobb szépirodalmi regényének. Természetesen ezek után én is kíváncsi voltam, vajon a szöveg méltó-e az őrült felhajtásra, vagy ugyanúgy inkább „nagyobb-a-füstje-mint-a-lángja” olvasmány, mint amilyennek Rooney másik két könyvét is gondolom. (Spoiler: egyértelműen az utóbbi.)

21Század Kiadó, 2021

Egyre inkább biztos vagyok abban, hogy nem azok a könyvek maradnak velünk sokáig, amiket hibátlan irodalmi alkotásnak tartunk, hanem sokkal inkább azok, amikről elsőre talán el sem tudjuk dönteni, hogy egyáltalán jó könyvek-e vagy sem, mert annyira felidegesítenek, elgondolkodtatnak, megnevettetnek, vagy éppen megríkatnak. Számomra A harmadik híd is ilyen ellentmondásos szöveg: sok minden tetszett benne, sok minden nem, és miután végigolvastam jó pár kritikát, és meghallgattam az És kvartett beszélgetést is, rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok egyedül ezzel. De talán éppen ebben rejlik a szöveg erősége: nem egy tökéletesre csiszolt gyémánt, amiben gyönyörködünk egy ideig, aztán elfelejtjük, hanem több szinten is provokálja az olvasót, hogy mindenképpen erős érzelmekkel viszonyuljon hozzá – vagy így, vagy úgy.

Magvető, 2014

Szerintem még sosem olvastam sci-fit, de idén tavasszal volt egy kisebb olvasási (és egyéb) válságom, ezért úgy gondoltam, egy időben és térben is távol játszódó történet talán segítene kiszakadni a valóságból. Octavia E. Butler pedig már régóta érdekelt, mert hát eleve nem sok női fekete science fiction íróról hallottam még, na de olyanról, aki jó előre megjósolta Donald Trump hatalomra jutását, és akiről nemrégiben űrállomást neveztek el, még soha. Muszáj volt tőle olvasnom valamit, na. A Hajnallal kezdődő Xenogenezis-trilógia pedig abszolút beváltotta a hozzá fűzött reményeimet. (És az Agave kiadó borítóit is imádom.)

Libri, 2017.

2020-ban, a Covid első hónapjaiban sok megrázó fotót lehetett látni a neten. Azon, ami a legjobban megmaradt bennem, egészséges, rózsaszín arcú csecsemők feküdtek egymás mellett egy klinika kórtermében. Ezeket a babákat ukrán béranyák szültek többségében nyugat-európai és amerikai szülőknek, akik a vírushelyzet miatt aztán hetekig, hónapokig nem tudtak értük menni…

Azt hiszem, etikai szempontból kevés ellentmondásosabb, szomorúbb, megosztóbb és érdekesebb téma van a világon, mint az ukrán meddőségi ipar. Nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy Sofi Oksanen legújabb könyve ebben a közegben fog játszódni. Most végre el is olvastam A kutyafuttatót, és bár egy kicsit más volt, mint amire számítottam, alapvetően nem okozott csalódást.

Scolar, 2020

A tenger azonban jól megvan nélkülünk is. Csak mi nem létezhetünk nélküle.

A nyár utolsó könyvajánlójában az idei évem egyik legkülönösebb olvasmányára,   Morten A. Strøksnes Tengerkönyvére szeretném felhívni a figyelmeteket.

Jelenkor, 2018

Milyen volt sok-sok év után újraolvasni kamaszkorom egyik kedvenc könyvét, az idén 70 éves Zabhegyezőt? Mit jelentett nekem ez a regény régen, és mit jelent most? Mit gondolok a kétféle magyar fordításról, illetve az eredeti angol nyelvű szövegről? Ebben a bejegyzésben ezekre a kérdésekre szeretnék válaszolni.

Európa, 2015

Időnként kezembe akad egy-egy könyv, amiről nem tudom eldönteni, hogy zseniális szöveg, vagy csak óriási blöff. Az elveszett gyerekek archívumáról viszont elég határozott véleményem van: ez a regény bizony egy zseniális blöff. Figyelem, hosszú, indulatos és valószínűleg megosztó értékelés következik.

Magvető, 2020.

“Nem szereti az urát az asszony, ha nem szül neki tizenkettőt.”

A szoba írójának új könyve a spanyolnátha járvány idején játszódik, és annyira rímel a közelmúltbeli életünkre, hogy menthetetlenül a magunkénak érezzük… Én személy szerint mégsem az író személye vagy a téma aktualitása miatt olvastam el ezt a könyvet, hanem azért, mert két, a szívemnek nagyon kedves témát boncolgat: az egyik a nők helyzete a világban (jelen esetben Írországban), a másik – ezen beül – a szülés szabadsága, a békés, háborítatlan és lehetőleg felesleges orvosi beavatkozásoktól mentes szüléshez való jog.

XXI. Század kiadó, 2020.

Fogalmam sincs, mi az oka, de valamiért az idei eddigi olvasmánylistám meg sem közelíti azt a színvonalat, amit az elmúlt években megszoktam. Rosszul válogattam, vagy én leszek évről évre kritikusabb? Nem tudnám megmondani. Mindenesetre tény, hogy a 2021-ben olvasott könyvek közül egyikért sem tudtam fenntartások nélkül, igazán rajongani. Mostanáig.

Margaret Atwood-ot olvasni számomra amolyan biztonsági játék: eddig a Testamentumok kivételével az összes könyve tetszett, de az az igazság, hogy még azt is élveztem, minden hibája ellenére. A Vak bérgyilkos a kedvencem tőle… És most már az első regénye, az Ehető nő is.

Jelenkor, 2020.