Az Elena Ferrante kedvencei kihívás következő állomásaként Az apró dolgok istenét olvastam el. Sok másik között ez volt az egyik cím a listán, ami miatt úgy éreztem, nekem muszáj megcsinálnom ezt a kihívást – már nagyon-nagyon régóta ott volt a radaromon, és ez egy kiváló alkalomnak ígérkezett, hogy végre elolvashassam.

Helikon kiadó, 2018.

A Ferrante kedvencei kihívás soron következő olvasmányaként Elfride Jelinek A zongoratanárnőjét olvastam el. Nyugodt szívvel kijelenthetem: az utóbbi időben egy könyv sem akadt, ami annyira megviselt volna, mint ez.

Gimnazista koromban volt egy kattanásom, hogy én bizony Nobel-díjas írónőket akarok olvasni. Ekkor rágtam át magam néhány Doris Lessing regényen, és ekkor találkoztam először Jelinekkel is. A Kéjt olvastam el tőle, és – a cím ellenére – nem sok élvezetet találtam benne. Kíváncsi voltam, hogy most, majdnem 15 évvel és sok-sok olvasmánnyal később mennyiben tudok közelebb kerülni az írónő stílusához, mennyire lesz más véleményem erről a könyvről. Nos… Elég vegyesek az érzéseim.

„Ahogy a példabeszédek alkotója is mondta, fiacskám: Akármilyen széles is a tenyered, a Napot el nem takarhatod vele.”

Nagyon régóta szimpatizálok a Poket-mozgalommal, de ez volt az első könyv, amit tényleg meg is vettem a tatai automatából. (Azóta mondjuk rendeltem még hármat… De ez egy másik történet.) Már az is nagyon szuper kezdeményezés, hogy bárki hozzájuthat egy automatából szép és praktikus méretű klasszikusokhoz, akár utazás közben is – de hogy egy Booker-díjas, magyarul először megjelent kortárs regényt megvehettem potom 1500 forintért a postára menet, hát ez meg egészen fantasztikus. (És egyértelműen akkora kísértés, aminek nem tudtam ellenállni...)

Miért nem tetszik valakinek egy könyv? Három esetet tudok elképzelni. Az egyik, hogy a szöveg színvonala nem felel meg az olvasó elvárásainak, magyarul nem olyan jó. A második, hogy az olvasó színvonala nem felel meg a szöveg elvárásainak – nem elég nyitott, érett, vagy egyszerűen nem rendelkezik elegendő információval ahhoz, hogy képes legyen befogadni és élvezni azt. A harmadik eset, amikor jó a szöveg, az olvasóval sincs gond, csak valahogy nem passzolnak össze. Őszintén szólva nem tudom teljes bizonyossággal eldöntetni, hogy az Éj szelíd trónján és én melyik kategóriába tartozunk... De talán az utolsóba. 

Európa, 1972.

Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, amikor el akarja mesélni.

A jobb idő beköszöntével szeretek déli, meleg éghajlatról származó írókat olvasni, valószínűleg azért, mert a könyveik általában tükrözik azt a napfényes életérzést, ami ilyenkor hatalmába kerít. Így került most terítékre az egyik kedvencem, Gabriel García Márquez, akitől már elég sok mindent olvastam, de az önéletrajzi regénye valahogy mindeddig elkerült. Idén viszont végre elérkezett az alkalom, hogy nekiveselkedjek az Azért élek, hogy elmesélhessem az életemetnek. 

Magvető, 2020.

Már régóta szerettem volna valamit elolvasni Zadie Smith-től, de ha nincs a Ferrante kedvencei kihívás, valószínűleg nem a Fehér fogakra esett volna a választásom – már csak azért sem, mert tudomásom szerint ezt a regényt 2002 óta nem is adták ki Magyarországon. Igazából nem nagyon értem, hogy miért: amellett, hogy jó könyv, a témája is igazán aktuális maradt. Mindenesetre végül minden a lehető legjobban alakult: rátaláltam erre a könyvtári példányra (atyaég, a borítója annyira kétezresévek-eleje!) és így a Zadie Smith-szel való ismerkedést a legelső regényével kezdhettem.

Európa, 2002

Magvető, 2020

Rettenetes grjáznüj vónnüj egy világ ez, Ó testvéreim.

Ez a könyv a tavalyi Libris raktárvásár óta várja a polcomon, hogy elolvassam, de valójában már sokkal régebb óta a várólistámon van. Két dolog miatt halogattam az elkezdését: az egyik az erőszakos, felkavaró témája, a másik az elsőre nehéznek tűnő a nyelvezete. Végül mindkét aggodalmam jórészt alaptalannak bizonyult.

Helikon (Trubadúr), 2016

Sheila Heti: Változások könyve

Elena Ferrante kihívás 1.

Valahol olvastam egyszer (lehetséges, hogy Vekerdynél), hogyha megkérdezik, miért szeretnél gyereket, az egyetlen jó válasz a „csak”. Mert vágysz rá, és kész. (Ha ennél konkrétabb okod van, akkor egy meglévő problémára keresel megoldást a gyereken keresztül, ami nem szerencsés.) Számomra például mindig teljesen egyértelmű volt, hogy egy napon (méghozzá valamikor a húszas éveimben) édesanya szeretnék lenni, őszintén szólva nagyon sokat nem is gondolkoztam rajta. De miből áll ez a vágy, ez a „csak”? És mi a helyzet azokkal a nőkkel, akik nem így éreznek? Akik számára a gyerekvállalás nagyon is komoly dilemma? Akik inkább a „nem”-re hajlanak? A Változások könyve (vagy sokkal kifejezőbb eredeti címén a Motherhood) ezekre a kérdésekre keresi a választ.

Libri, 2019.

Egy ötvenes éveiben járó író(nő) osztálytalálkozóra igyekszik a szülővárosába, egy másik országba. Hazafelé tart – de nevezhetünk -e otthonnak egy helyet, ahol már egy élő rokonunk sincs? Miközben a cél felé autózik, és sorra találkozik a régen látott osztálytársakkal, egykori utazásokat, beszélgetéseket, történeteket idéz fel magában, melyek valahogyan mind kötődnek a haza, hazátlanság, otthonosság és idegenség témaköréhez.

Jelenkor, 2020.