Sheila Heti: Változások könyve

Elena Ferrante kihívás 1.

Valahol olvastam egyszer (lehetséges, hogy Vekerdynél), hogyha megkérdezik, miért szeretnél gyereket, az egyetlen jó válasz a „csak”. Mert vágysz rá, és kész. (Ha ennél konkrétabb okod van, akkor egy meglévő problémára keresel megoldást a gyereken keresztül, ami nem szerencsés.) Számomra például mindig teljesen egyértelmű volt, hogy egy napon (méghozzá valamikor a húszas éveimben) édesanya szeretnék lenni, őszintén szólva nagyon sokat nem is gondolkoztam rajta. De miből áll ez a vágy, ez a „csak”? És mi a helyzet azokkal a nőkkel, akik nem így éreznek? Akik számára a gyerekvállalás nagyon is komoly dilemma? Akik inkább a „nem”-re hajlanak? A Változások könyve (vagy sokkal kifejezőbb eredeti címén a Motherhood) ezekre a kérdésekre keresi a választ.

Libri, 2019.

Egy ötvenes éveiben járó író(nő) osztálytalálkozóra igyekszik a szülővárosába, egy másik országba. Hazafelé tart – de nevezhetünk -e otthonnak egy helyet, ahol már egy élő rokonunk sincs? Miközben a cél felé autózik, és sorra találkozik a régen látott osztálytársakkal, egykori utazásokat, beszélgetéseket, történeteket idéz fel magában, melyek valahogyan mind kötődnek a haza, hazátlanság, otthonosság és idegenség témaköréhez.

Jelenkor, 2020.

Amikor elkezdtem tervezgetni a szokásos „idei öt kedvenc könyvem” posztot, rájöttem, hogy valamiért 2020 olvasás szempontjából is rendhagyó volt, mert nem tudom egyszerűen rangsorolni a szövegeket. Nem feltétlenül azokat a regényeket volt a legnagyobb élvezet olvasni, amiket egyébként irodalmi szempontból a legjobbnak tartok, és akadtak kisebb-nagyobb, de meghatározó csalódások is. Így aztán végül négy kategóriába soroltam az idei év legemlékezetesebb olvasmányait: legjobbnak tartott könyvek, legjobb olvasmányélmények, legnagyobb csalódások, és a lelkemnek legjobban eső könyvek. A kategóriák közt éppenséggel lehetnének átfedések is (pl. Émile Ajar könyvét a „csalódáson” kívül az összes listában felsorolhatnám), de úgy döntöttem, ez egyszerűség kedvéért mindent inkább csak egyszer említek. Fogadjuk el, ez egy furcsa év volt, legyen hát furcsa a könyves összefoglaló is. Azért fogadjátok szeretettel. �

Legjobb könyvek:

1. Mathias Énard: Iránytű – Rengeteg tudás, gyönyörű próza, magával ragadó, melankolikus hangulat. Imádtam. Itt írtam róla. 

2. Lucia Berlin: Bejárónők kézikönyve – Berlinről jövőre tervezek hosszabban írni, mikor elolvasom a második magyarul megjelent könyvét is. Most csak legyen elég ennyi: szerintem nem találkoztam nála érdekesebb életű íróval, aki ennyiféle szemszögből rálátna a világra, és ilyen tűpontosan el is tudná mesélni az élményeit. A Bejárónők kézikönyve nem csak az idei év, hanem életem Top 5 könyve közt is egészen biztosan ott van.

3. Toni Morrison: Könyörület – Fontos könyv az elnyomás természetéről. Nem feltétlenül öröm olvasni, de megéri. A könyvajánlóm itt olvasható.

4. Marilynne Robinson: Háztartás – Otthontalanság, ennél jobb szóval nem lehetne jellemezni ezt a könyvet. Számomra a Könyörülethez hasonlóan ez sem volt kellemes olvasmány, de mint irodalmi mű, egyértelműen 10/10-es. 

5. Ljudmilla Ulickaja: A lélek testéről – Ulickaja zseniális, mint mindig. Mindazonáltal kell egyfajta beállítottság (vagy életkor…) ehhez a novelláskötethez.

Legjobb olvasmányélmény

1. Margaret Atwood: A vak bérgyilkos – Talán ez az eddig a kedvenc Atwood-könyvem. Magával ragadó a hangulata, és zseniálisan ötvözi az írónő valóságban és fantáziavilágban játszódó könyveit. 

2. Elif Shafak: 10 perc 38 másodperc – Számomra Shafakot olvasni a tökéletes szórakozás: nagyon olvasmányos, mégsem gagyi, nem kell rajta sokat gondolkozni, de van mondanivalója, a történetei realisztikusak, de azért ott van bennük az Ezeregyéjszaka misztikus bája… A 10 perc 38 másodpercet is nagyon szerettem.

3. Péntek Orsolya: Az Andalúz lányai – Nos, ez a könyv éppenséggel a „csalódás” listámra is felkerülhetett volna, mert csak az első kétharmada tetszett, utána számomra nagyon leült a szöveg. Viszont addig óriási élmény volt, úgyhogy mégis inkább itt kapott helyet. Nagyon különleges, lírai hangulatú családregény két ikerlányról, a háttérben a 20-21. század magyar történelmével. Jövőre szeretném elolvasni a trilógia másik két részét is.

4. Elena Ferrante: A felnőttek hazug élete – Ferrante az egyik kedvenc szerzőm, ez a regénye sem okozott csalódást. Könyvajánlóm itt olvasható. 

5. Rubin Szilárd: Csirkejáték – Dekadens szerelmes regény a ’40-es ’50-es évekből. Igazi irodalmi csemege, ezzel a gyönyörű zsebkönyv-formátummal pedig nem tudok betelni. Itt írtam róla. 

 Legnagyobb csalódás:

1.Linda Boström Knausgard: Isten hozott Amerikában – Kíváncsi voltam a Harcom-kötetek Lindájának regényére, de az Isten hozott Amerikában számomra nem lett kedvenc, sőt, az év egyik legtúlértékeltebb regényének tartom. Lehet, hogy bennem van a hiba, de nekem egyáltalán nem tűnik hitelesnek a főszereplő beszédmódja, nagyon hatásvadász az egész.

2.Jo Nesbo: Denevérember – Ez előtt még sosem olvastam Nesbo-t, de a Denevérember után egyelőre nem is érzek késztetést a további próbálkozásra. Ez egy nagyon közepes, vagy még annál is gyengébb krimi, mire fel akkor a nagy felhajtás? A háborgásom itt olvasható. 

3. Margaret Atwood: Testamentumok – Nagyon szeretem Atwoodot, de ez nem nyűgözött le. Folytatásként sem túl erős: leegyszerűsítőnek, egyoldalúnak éreztem, a végén a „nagy csavar” pedig eléggé kimódolt volt.

4. Karl Ove Knausgard: Álmok – Knaugard-rajongó vagyok, de ezt sajnos többnyire untam.

5. Anna Gavalda: Szerettem őt – Komoly várakozással kezdtem neki, de számomra ez a stílus túl giccses. Az értékelésem itt található. 

6. Sally Rooney: Normális emberek – Gondolkoztam, hogy ide rakjam -e ezt a könyvet, mert a lista többi szereplőjétől eltérően ez tulajdonképpen tetszett. De nem annyira, mint amekkora hype övezte az év első felében. Jó könyv, de azért nem szépirodalmi remekmű.

Legjobban esett a lelkemnek:

Az utolsó listába három olyan könyvet gyűjtöttem össze, amelyek szerintem jól is vannak megírva, és a lelkemnek is jót tettek. 2020-ban sokszor érezhettük azt, hogy a világ megérett a pusztulásra… Nos, ezek a regények rácáfolnak erre, anélkül, hogy közhelyesek vagy hatásvadászok lennének.

1. Nguyen, Ngoc Thuan: Csukott szemmel nyiss ablakot – Vietnám, gyerekkor, jószívű szereplők, egyszerű, de felemelő történetek. Itt írtam róla.

2. Jacky Durand: Apám receptjei – Apa-fiú kapcsolat, burgundiai kisvendéglő, ínycsiklandozó étel-leírások és receptek. Kell ennél több? A könyvajánlóm itt olvasható. 

3. Émile Ajar: Előttem az élet – Egy arab származású kiskamasz és holokauszt-túlélő ex-prostituált nevelőanyjának szeretetkapcsolata a párizsi szegénynegyedben…. Lehangolónak hangzik, de valójában nagyon felemelő. Itt írtam róla. 

Ha kíváncsiak vagytok, mi mindent olvastam az idén, a moly.hu profilomon (azaz itt) megtaláljátok a teljes listát. 

Végezetül szeretném megköszönni, hogy velem voltatok ebben az évben is. Az Instán már több mint 400-an vagyunk, és a blogbejegyzéseimet is többszázan olvassátok. A két kismanóm mellett nincs annyi időm a blogra, mint szeretném – de ez most így van rendjén, remélem, idővel azért változni fog. Már van néhány szuper új ötletem a jövőre nézve, de ezek egyelőre még maradjanak titkoban. � Addig is jó olvasást kívánok midnenkinek!

Zsófi

Ez is egy olyan könyv, amit már nagyon régóta szeretnék elolvasni. Most megtettem, és nem okozott csalódást, sőt: az egyik idei kedvencem lett.

A regény főszereplője és narrátora a kiskamasz Mohamed, becenevén Momo: egy árva fiú, aki Párizs egyik szegénynegyedében él nevelőanyjával, Rosa mamával. Származásáról semmit nem tud, azon kívül, hogy algír gyökerei vannak, és édesanyja prostituált volt. Ő adta be annak idején a „bömböldébe”, azaz örömlányok gyerekeinek fenntartott gyermek-megőrzőbe – aztán sosem ment érte többé. Rosa mama holokauszt-túlélő és szintén egykori prostituált, aki az ősi mesterségből kiöregedve lett gyerek-felvigyázó. A történet kettejük különleges kapcsolatáról szól: Momo ugyanis hamarosan az idős, beteg, paranoiás és egyre szenilisebbé váló asszony egyetlen támasza lesz.

Magvető, 1977

Karácsony táján mindenki sokat foglalkozik az ajándékokkal, abba mégis ritkábban gondolunk bele, mi is a valójában az ajándékozás. Tényleg egy önkéntes, önzetlen gesztus, amivel a szeretteinknek akarunk örömet okozni, ahogy azt a cukormázas reklámok beállítják? Vagy sokkal inkább egy nagyon is kötelező jellegű cselekedet, amiért valamikor, valamilyen formában mindenképpen viszonzást várunk? Ha pedig valakinek sokkal értékesebb ajándékot adunk, mint amit viszonozni tudna, akkor az egyszerűen "jófejség", vagy inkább éppen hogy így akarjuk a hatalmunkban tartani az illetőt?

Typotex, 2015

Anna Gavalda első regényét többen is ajánlották, úgyhogy régóta ott szerepelt a várólistámon. Most végre elolvastam. Ez volt az első találkozásom az írónővel, de egyelőre elképzelhető, hogy az utolsó is.

Ezt a könyvet még az egyetemen ajánlotta egy kedves tanárom, TarjánTamás tanár úr. Akkoriban nem volt időm elolvasni, de mikor nemrég megláttam, hogy ez is megjelent a Magvető kiadó gyönyörű szép zsebkönyv-sorozatában tudtam, hogy itt az idő végre belevágni.

Már az első oldalak után nagyon megtetszett és meg is lepett a hangulata. A megjelenés éve (1963) és a cselekmény ideje (jórészt a ’40-es ’50-es évek) alapján valami realista, esetleg kora-posztmodern stílusú történetre számítottam – ehhez képest a Csirkejáték egy igazi dekadens romantikus regény holdfényben cigarettázó lánglelkű fiatalemberekről, bálozó úrilányokról és egy végzetes románcról, ami teljesen felemészt két jobb sorsra érdemes embert. Szégyen, nem szégyen én imádom az ilyesmit, úgyhogy Szentkuthy, Esterházy és Tarján tanár úr után én is beálltam a regény rajongóinak a sorába. (Na jó, ők ennél azért bizonyára többet láttak benne, de ez most nem lényeg. :D)

Magvető, 2020

Helló, kijárási tilalom, helló, félresikerült kovászos kenyerek és helló, többezer oldalas, borongós hangulatú norvég regényfolyam!

Az Álmok Karl Ove Knausgard önéletrajzi regényciklusának, a Harcomnak az ötödik kötete – és bevallom, engem egyelőre annyira nem kapott el. Még körülbelül száz oldal van hátra, de elég nehezen haladok vele, és eddig messze nem nyűgözött le annyira, mint a sorozat első három része. (Számomra már a negyedik is kisebb csalódás volt, de úgy emlékszem, az azért valamivel jobban lekötött.)

Az őszi-téli időszakban, amikor kezd napról napra hidegebb és sötétebb lenni, általában beiktatok legalább egy ifi-fantasyt a szépirodalmi olvasmányaim közé – egyszerűen azért, hogy egy kicsit kiszakítson a borongós valóságból. Éppen ezért nem is jöhetett volna jobbkor Benyák Zoltán felkérése, hogy olvassam el legújabb regényét, a Képtelen történetet.

Főnix Könyvműhely, 2020

„Két évvel azelőtt, hogy apám elköltözött volna hazulról, azt mondta anyámnak, hogy iszonyú csúnya vagyok.”

Bevallom, Elena Ferrante új regénye már az első mondatával megvett, kilóra. Nagyon ritka, hogy egy regénynek egyszerre legyen egy ennyire pontos téma-megjelölő címe, és egy ilyen erős, frappáns, később tétel-mondatnak bizonyuló első mondata. A regénycímektől és felütésektől hagyományosan inkább azt várjuk, hogy legyenek sejtelmesek, kétértelműek, szimbolikusak, ne tárulkozzanak ki már első ránézésre. A felnőttek hazug élete azonban főhőséhez, Giovannához hasonlóan magasról tesz mindenféle elvárásra.

Park, 2020